Életünk, 2004 (42. évfolyam, 1-12. szám)
2004 / 11-12. szám - Bedecs László: Nyelvek a végtelenhez
ráolvasta az 1996-os kritikavitát, és átgondolta, vajon a mai környezetben miképpen artikulálódnának az egyes, mára némileg átrendeződött pozíciók, az érezni fogja e kérdés súlyát. Ma már az egyes kritikai hangok jobban elválnak egymástól, mint a kilencvenes évek közepén, az egyes műhelyeknek sajátként definiálható kánonjuk van, és jellemzően (csak) az oda tartozó szerzők friss könyveiről írnak recenziókat. Alig-alig akad olyan új könyv, melyet mindenhol érdemesnek tartanak a kritikai figyelemre. Kevés az átjárás, és ha mégis megtörténik, az gyakran méltánytalan és provokatív, hogy csak Ke- resztury Tibor Gyurkovics Tiborról írt recenzióját említsem példaként. (K. T: Kételyek kora. Magvető, 2000) Az egyes Tandori-kritikákban - talán érdemes tehát ebből kiindulni - gyakran felbukkan az az észrevétel, hogy Tandori ma már inkább mint figura, mint jelenség van jelen a kánonokban, inkább a neve kanonizálódott, mintsem kiemelkedő munkái, holott a meghatározó kánonelméletek szerint elsősorban a művek nyernek kánoni rangot, és nem a szerző, akinek, bárkiről legyen szó, természetesen vannak gyengébb munkái is. Ha Tandoritól mégis jelentős műveket kell említeni, szinte minden elemző az első versesköteteire mutat rá, méghozzá azok korszakos újszerűségére. Csakhogy azok három évtizede jelentek meg. Mi legyen akkor az azóta publikált közel száz kötettel? Külön probléma ugyanakkor, hogy az első kötetek akkori kritikusai többségükben korántsem voltak elragadtatva a munkáktól, sőt, legtöbben elutasítóan, a költészet és az irodalom határán kívül látva értékelték őket, azaz e kötetek irodalomtörténeti jelentőségének felismerése (néhány korábbi értő írás dacára) viszonylag újabb fejlemény a kritikában, nagyjából a kilencvenes évek elejére tehető. Tandori elismertségének változása tehát nyilván felveti az irodalomkritika önértelmezésének, ezen belül a kánonok és az értelmező közösségek működésének kérdését is. Választ kell tudni adni ugyanis arra, mi módon vált egy sokak által egyenesen antilírának tartott kísérletből mintaszerű költészet, hogyan vált az irodalomról való gondolkodás változásával párhuzamosan az egykor megszólíthatatlan költészetből nyitott és párbeszédkész líra. Persze a kérdésben a válasz: az újonnan született megértési és értékelési feltételek, illetve az e feltételek között mozgó kritika felépítette saját hagyományát, melybe Petri György, Oravecz Imre és részben Orbán Ottó mellett Tandori Dezső kapta a főszerepet, még akkor is, ha az abban az időben - tehát a nyolcvanas évek végén, kilencvenes évek elején - született Tandori-műveket éppenséggel leminősítette az erről az oldalról jövő kritika. Ez az átrendeződés azonban nem járt kisajátítással, ami lehetővé tette, hogy Tandori továbbra is minden jelentősebb fórumon képviseltesse magát. Bár persze azt is meg kell jegyeznünk, hogy a már említett, és tehát stabil inter- kanonikus pozíció korántsem jelenti azt, hogy lenne egy olyan közös horizont, amelyről az életmű különböző oldalról kiemelt szegmensei egymás mellé állíthatók lennének. Tandorit ugyanis más-más okokból tekintik jelentős alkotónak az egyik és a másik irodalmi műhelyben, avagy értelmező közösségben. És ha már irodalmi műhelyekről, értelmezői közösségekről, szerkesztőségekről beszéltünk, talán érdemes szem előtt tartanunk, hogy a kritikaíró jellemzően nem teljesen egyéni véleményt hangoztat, hanem hivatkozásaival és idézeteivel bekapcsolódik egy beszélgetésbe, az egyik oldalon osztja, a másikon elutasítja a már forgalomban lévő véleményeket. Ráadásul talán abban 1085
