Életünk, 2004 (42. évfolyam, 1-12. szám)
2004 / 11-12. szám - Nagy Gábor: Tét nélküli irodalom, tétlen irodalomkritika?
NAGY GABOR Tét nélküli irodalom, tétlen irodalomkritika? (a mai irodalomértelmezés néhány kulcsfogalma: szubjektivitás, nyelviség, kánon) Természettudománnyal foglalkozók körében nemegyszer röstellkedtem már foglalkozásom miatt. Irodalom? Persze, vannak ezek a művészemberek, akik sérült lelkűk sebeit tárják fel, vagy csak elég habókosak ahhoz, hogy semmiségekről értekezzenek és kicsinységeken lelkendezzenek. Egyébként nemegyszer szórakoztatóak. De hogy valakinek az legyen a hivatása, hogy e csudabogarak műveit kutassa, szavaikat kiforgassa, egyszóval haszontalan irományokról irkáljon? E hallgatólagos vád sokáig mérgezte az irodalomtörténészek lelkét mint kisebbségi komplexusok táptalaja. A 19. század második felének pozitivizmusa jórészt e komplexust semlegesítendő hatotta át a bölcsészetet is. A pozitivizmus a bölcsészetben az addigi legnagyobb lelkiismereti és önismereti válság volt. És bár tagadhatatlan, hogy ekkor teremtődött meg az az erőtér, amely a rendszerező, logikán alapuló gondolkodásmód magnetizmusával vonta be a széplelkek tudományát, ekkortól terheli a bölcsész gondolkodót az objektivitás súlyos kolonca is; az iskolai oktatásban sokhelyütt máig akadályozza az értelmezés szabadságát. És részben a pozitivizmus hozadéka az is, hogy az objektivitás illúziójához mind erősebben tapad a hatalomvágy iszapja. E mocsár bűzlő virága az esztétika terrorja. A Nyugat-Európában a hatvanas évektől, nálunk a hetvenes évek végétől, nyolcvanas évek elejétől kezdődő, részben a (marxizmusban továbbélő) pozitivizmus kiváltotta visszahatásnak csak egyik kulcsfogalma a szubjektivitás. Természetesen nem a szerzői elvhez kötődő szubjektivitás, ám a romantika zsenikultuszától nem is olyan távoli én-, sőt önközpontúság: a befogadásesztétikák ki nem mondott alaptétele a befogadó zsenije. Az alkotó helyett az olvasó, az újraalkotó géniusza kezdett ragyogni az irodalom egén. A „más élvezetében való önélvezet” - fogalmaz Történetiség - Megértés - Irodalom című művében Kulcsár Szabó Ernő (Jauss nyomán) — kivonja az irodalmat történő közegéből, másodlagossá fokozva le az alkotás (és szerzője) történetiségének elvét, nem utolsósorban pedig megfosztva a művet minden olyan kommunikációs hatókörétől, amely ezen az önélvezeten túlmutatna. Az új tudományos paradigmák természetesen mindig kritikus álláspontot foglalnak el a régebbiekkel szemben: a természettudományokban ez több1079
