Életünk, 2004 (42. évfolyam, 1-12. szám)
2004 / 11-12. szám - Pécsi Györgyi: Mit tehet egy kritikus az irodalmi nagyüzemben?
példás toleranciát tanúsít az önmegvalósítás eme előfordulásával szemben. Az aggódó irodalmárban fölmerül a kétely, hol az értékek határa, s kinek van szakmai, erkölcsi alapja megállapítani ezt a határt. Dobozi Eszter nagyon körültekintően fogalmaz, s határozott értékítéletében a magyar irodalom legnemesebb hagyományaihoz nyúl vissza, egy konszenzusként elfogadott irodalmi értékrendhez. Ugyanakkor azt is tapasztalja, hogy az általa követett és követendőnek tekintett „régi értékrend” már nem föltétlenül mérvadó. A „répa” irodalomnál például azt látja, hogy „komoly esztéták (kiem. tőlem, P. Gy.) foglalkoznak velük. Új korszakot jósolván megjelenésükkel az irodalomban. Az anonimitás új korszakát. Amikor is az irodalom olyan társasjátékká válik, amelybe bárki bármikor beszállhat a maga ötleteivel. Bedobhatja a répát.” Vagyis nem csupán intézményesül, de ideologikusán is legitimizálódik az álirodalom, megkapja a céh pecsétjét, s innentől valószínűleg nem ál-irodalomról kell beszélnünk, hanem az irodalom fogalmának a bővüléséről - talán. A szokásos kesergésen túl - dilettánsok mindig voltak, az aggódók örökké féltették tőlük az irodalmat -, valami lényegesen megváltozott tehát, többé- kevésbé intézményi jóváhagyással, olykor szorgalmazásával, vagy legalábbis az irodalom intézményeinek nem kifejezett ellenzésével. A kultúra/irodalom szerepének, tartalmának átalakulásával, a „paradigma- váltással” együtt bizonyos magatartásformák is megváltoztak. A céh tisztelete pl. Jellemző, ahogy erről Andrzej Wajda ír: „Amikor elkezdtem rendezni, mozijainkban Bergman, Fellini, Antonioni, Kuroszawa művei mentek, a francia ’új hullám’, Elia Kazan, az angol ’dühöngő ifjúság’ munkái. A mozinak nevelő, kulturális feladata volt, Laurence Olivier Hamletje pedig tömegeket vonzott. A hadiállapot idején, az ’elég a politikából!’jelszavával olyan filmeket hoztak be Lengyelországba, amelyeket korábban minden kulturális miniszter szégyellt volna, tanácsadói pedig benyújtották volna a lemondásukat, megtudva, hogy ilyen filmek mennek a mi mozijainkban!’’ Egyik, a tömegfilmek eluralkodását elemző filmes tanácskozáson arra a következtetésre jutott, hogy a lengyel film létét nem a gazdasági válság, hanem a filmkészítők tájékozódó képességének hiánya fenyegeti. Felszólalására a következő kollegiális választ kapta: „...ha kívánhatnék magamnak valamit, mint a Wajda-filmek nézőjének, akkor mindenekelőtt azt kívánnám, hogy Wajda ne foglalkozzék többet velem és a kívánságaimmal. Ne csupán az enyéimmel - semmi köze hozzá -, de a másokéval sem. Fejezze be a szolgálatot, és végre magának akarjon filmet csinálni, olyat, amilyet meg tud álmodni.” így a nyegle kioktatás, gondolom az unalomig hangoztatott tolerancia nevében. Hasonló példát a magyar irodalmi életből is hozhattam volna. Tolerancia és/vagy közöny a társadalom széles rétegébe behatoló ál-irodalom ellen, valamint a „más” értékrend teljes fumigálása, nem ritkán hisztérikus türelmetlenséggel, mely elbizonytalaníthatja az amúgy is kételyekkel, dilemmákkal teli, számomra rokonszenves literátort, aki nem ítél elhamarkodottan, pláne nem erőszakosan, a csatatérről pedig jobb érzése visszatartja. Szeretetteljes szigorából kivonja a szigort. Kivonja, mert minél jelentősebb az alkotó, s minél nagyobb publicitású a fórum, ahol írása megjelenik, azzal arányosan rakódik a mégoly ártalmatlan szakmai bírálatra is a politika sallangja. A politikából, ideológiai hatalmi harcból begyűrűző (onnan táplált és táplálkozó) bizalmatlanság a legjobb kritikus, irodalmár személyes hitelét is kikezdheti. A mai mérgezettséget jelzi, 1075
