Életünk, 2004 (42. évfolyam, 1-12. szám)
2004 / 11-12. szám - Viktor Tyihomirov: Három kandúr; Fil menyasszonya
lomtól. Ebben a pillanatban ott termett a gazdaasszony — kiabálás, ricsaj... A három kandúrnak vissza kellett vonulnia a kiindulási vonalak mögé. Aztán köszönés nélkül, hűvösen elváltak egymástól, és nagyokat sóhajtva, a boldogsághoz vezető' kitaposott útról gondolkozva különböző irányokba indultak a tetőn. Ám egy óra sem telt bele, amikor mindhárman újra együtt voltak a titkos ablaknál, de úgy, hogy mindegyik a saját számításával érkezett. Elsőnek a tréfamester Harlam lépett elő. A cimborái rovására elkövetett tréfákkal szórakoztatva a szépséget, elkezdett aljaskodni: hol Prohor farkát szorította meg, amitől az idétlenül a levegőbe ugrott, hol a szellőzőablak keretébe kapaszkodó Tyerentyij hátsó lábát rúgta ki - szóval igyekszik őket lejáratni a zsűri szemében, és a rovásukra domborítja ki a saját jelentőségét. A cica, női szokás szerint, szívből mulatott, és ezért gyakrabban vetett csábos pillantásokat Harlamra, mint a többiekre. Az vette a jeleit és folytatni akarta a szerepét, de Prohor, a jólelkűsége ellenére, akkora mállást zavart le a cimborájának, hogy az, szabaddá téve a terepet az igazi tragédia kibontakozásához, egy időre odébb röpült. Egyből megállt a levegő, felpúposodott és a levegőbe emelkedett a tető bádogja, elektromos szikrák záporoztak a vezetékekből. Az ősi ösztönei által irányított, ridegen felnőtt Tyerentyij egy pillanat alatt felmérte az ellenség számának csökkenéséből adódó előnyt, és csomókban meredező szőrrel, rettenetes, szaggatott fújással Prohorra vetette magát. Prohor, akit készületlenül ért a támadás, azonnal alapos hátrányba került, de természetes erejének köszönhetően összeszedte magát, visszaszerezte fölényét és sikeresen tovább gyapálta az ellenfelét. Az önfeledten védekezett, sőt megduplázta az erőfeszítéseit. Röpködött a kitépett szőr, üstdobként zengett a rozsdás tetőfedő bádog a földöntött testek ülései alatt. Szótlanul verekedtek, ahogy az a férfiaktól el is várható. A cica, elégedetten morgott, miközben a győztesre várt, és lelkesülten figyelte a párbajt. Elérkezett egy végzetes pillanat, amikor a két harcos, mintegy szerelmes, szoros ölelésben, egyetlen gombócban a tető széle felé gurult... Amikor érzékelték a súlytalanságot, mint olyan erőt, amely vitathatatlanul szétválasztja őket, felfogták, hogy zuhannak. Szétváltak az ölelő mancsok, de mielőtt rájuk tört volna a halálos rettenet, és agyonzúzták volna magukat, mindegyikőjüknek volt érkezése felfogni, hogy a zuhanásuk korábban kezdődött. Egy pillanat alatt mindkét kandúr lelki szeme előtt lepergett a maga egyszerű élete, a kezdettől a végig, aztán pedig a halál összebékítette az ellenségeket. Harlam, miután felocsúdott a hatalmas pofon után, és nem találta a barátait, gyorsan lefelé indult a lépcsőn. Odalent meglátta a halottak ellapult testét, elindult feléjük. Semmi sem emlékeztetett régebbi formájukra, csupán két értelem nélküli tárgy hevert ott. A két ellapult testet nézve megértette, hogy nem bolondozik és nem viccelődik soha többé az életben. Most vált felnőtt, zord kandúrrá, és senki sem ismerte volna fel benne az addigi tréfamestert. Miután eltemette a barátait a kerítés mellett egy bodzabokor alá, lassan 984
