Életünk, 2004 (42. évfolyam, 1-12. szám)

2004 / 11-12. szám - Koppány Zsolt: Plumbum

ni a torkán. Két kézzel rázta Józsai jobbját, mesélt Margitról, mesélt az utazásukról, ők is névkártyát cseréltek, Józsai udvariasan megemlítette, ha legközelebb és ha pont Frankfurt, de azért eló'tte jó lenne egy telefon, s mintha menekült volna, hevesen hátrált, míg ki nem szabadult Koprázi hosszú ujja- inak szorításából.

Koprázi József, a mai magyar irodalom jelese ugrált és nevetgélt, övé volt a világ, már látta maga eló'tt, ahogyan a tévé ostromolja, és kérdések özönét zúdítják rá, de ő udvariasan csak annyit mond, hogy a németek, a franciák, az angolok és az amerikaiak értik a dolgukat, értik az ő egyedi nyelvét, katolicizmusát, mert a magyar pogány nép volt, az is maradt, mert úgy kényszerítették rá a vallást, lásd, negyven év kommunizmusa után még azt is elfelejtették, hogy Krisztus valóban létezett. Még a Nobel-díj is megfordult agyában, de hogy akkor mit mondana, már nem volt ereje végiggondolni.

Szép, nagy papírzacskót talált, oldalán kék felirattal: ISRAEL. Üres volt, de, gondolta Koprázi, jó lesz ez, ha talál valami érdekességet, lesz miben hazavinni. És talált. Ezüstszínű, nagyméretű könyvek halomban. Ingyenes példányok. Gerincükön csupa nagybetűvel: GUINNESS WORLD RECORDS 2000. Legalul meg egy félholdba zárt, nyújtott ötágú csillag, persze mindez feketében. Koprázi azonnal belecsúsztatott egy példányt izraeli papírszatyrába, és elgondolkodott. Ha 1999-et írunk, honnan tudják, milyen rekordok születnek 2000-ben? De tovább nem morfondírozott e kérdésen, hanem besétált az arab pavilonok közé, izraeli zacskójával. Eszébe sem jutott, hogy a két nép nem éppen a megbonthatatlan barátság jegyében él a békés egymás mellett élés szellemében. O csak sétált, megfogott mindent, ami megfogható volt, és a jordániai pavilonnál az a tíz centis papírdoboz nem engedte, hogy egyet is továbblépjen. A doboz mellett üvegcse, benne pedig nem más, mint egyszerű víz. Egyszerű víz? Nem. A Jordán vize. Koprázi összerezzent. Látta, ahogy Keresztelő' Szent János Krisztus hajára engedi tenyeréből a guruló vízcseppe- ket. Odanyúlt, az üveget a papírdobozba tette, és kérdőn nézett a tűzfekete szemű gyönyörű arab nőre, aki fejkendőt viselt. Szívéhez szorította a dobozt, mintha jelezné: az enyém lehet? A nő jobb kézzel melléhez nyúlt, s így már három kéz melegítette a Jordán vizét és egy szívet, mely mindig Krisztusért dobogott. Vigye csak, vigye, jelezte a sötét szempár. Koprázi vitte, visszanézett, integetett, csókot dobott a nő felé. De az már elfordult és rendezgetni kezdte a pavilon pultját. Na Margit! Ha ezt mind elmesélem... megáll az eszed. Ami már régen megállt, fölhúzni csak Koprázi József nyakában függő ámbár láthatatlan kulccsal lehetett. Kocsijához igyekezett, de akkor eszébe jutott, hogy illene pár fotón megörökíteni kalandos helyszíneit. így is tett. Vaku nem kellett a Zenithez, mert a 31 DIN Kodak nagy fényérzékű film, így aztán szobai fényben is kitűnő képeket lehetett csinálni. Margit Műházbéli bemutatóit! (három, egymást követő egyfólvonásos ugráfia, A szerk.) A félhomályos színpadon a legapróbb részlet is kitűnően látszott, arcok és gesztusok, kezek, ujjak, ahogy úsztak a levegőben. A mai magyar irodalom jelese végigfotózta a kiadókat, pavilonokat, a magyart is, visszament a jordániai pavilonhoz, a lány ugyanott állt, már nem ismerte föl Koprázit, de mosolygott, ahogy az irodalmi jeles ráirányította a blendét.

Még világos volt, mikor Wiesbaden főutcájába behajtott a kis Polski Fiat. Leparkolt szemben az Ibis-zel, és rövid sétára indult. A sétálóutca kanyarula964