Életünk, 2004 (42. évfolyam, 1-12. szám)
2004 / 11-12. szám - Koppány Zsolt: Plumbum
felé vette az irányt. Oldaltáskájában ott lapult a másik fényképezőgép, a Zenit, hogy legyen végre negatívjuk is. Frankfurtba érve, mintha New Yorkot látta volna, persze kicsiben, pár felhőkarcoló, melyek jó ha elérték az ötven emeletet. Hát persze! A „ceruzaház”. A Frankfurti Könyvvásár. Be kell menni. Körül kell nézni. Koprázi leparkolt egy félreeső helyen és besétált. Mozgólépcsők, mozgójárdák mindenütt, óriási folyosók, város a városban, tengernyi ember hullámzott, plakát hirdette, hogy 1999-et írunk, a díszvendég pedig nem más, mint Magyarország! Micsoda? Koprázi álmélkodva sodródott a tömegben. Mellmagasságig érő pult mögött csinos lány. Koprázi meghajolt, majd óvatosan maga mögé nézett. Már kígyózott is a sor, mert ez a lány volt a főeligazító. Koprázi úgy érezte magát, mint Kafka Jozef K.-ja, idehurcolta valami láthatatlan és érzékelhetetlen erő, és most beléfojtják a szót, amit nem tettek, de mivel semmilyen idegen nyelven nem beszélt, még a magyart is csak nyögve bírta tagolni. Azért megszólalt. - Kisztihand knédige fraulájn! — Grüssz gott! — mosolyogta vissza a lány. Arca csupa kérdés volt. Koprázi meg sorolta, milyen pavilonokat nézne meg. Dojcs, englis, francé, junájtid sztétsz... és, hát... - Du jú szpík englis? - Koprázi fejét rázta. - Poland? Bulgarien? Russzki? - No, no, no! - Hungary? - Igen! - Akkor itt van egy prospektus, ebben mindent megtalál! - azzal füzetet nyújtott át a tökéletes magyarsággal beszélő hölgy. Koprázi égett, mint Gyöngyös. Hiába mondták neki minduntalan, hogy aki nyelvet tud, az két ember lesz, három, négy. O viszont csak egy ember akart lenni, méghozzá nem más, mint Koprázi József, a mai magyar irodalom jelese. Lábának szatyor támaszkodott. Lenyúlt, fölvette, kinyitotta, beledugta fejét, majd félrehúzódott. Könyvek voltak benne, Koprázi József tíz (!) kötete. Novellák, drámák, költemények, forgatókönyvek és esz- szék halmaza. Tíz kötet? Mikor neki csak kettő van? Igen ám, de 1999-et írtunk ebben a pillanatban, így aztán Koprázi már nem is csodálkozott az egészen. A magyar pavilonban senki sem ismerte föl, ő azonban mindenkit ismert. A köztársasági elnök, akivel nagyon jóban volt, nem fogadta a köszönését. Nem értette. Kollégái, nagy magyar jelesek ugyan biccentettek felé, de nem foglalkoztak vele. Könyveit egyetlen pulton sem látta. Akkor mit keres itt? Megkereste a német pavilont. Három fiatal lány, két fiú és idősebb hölgy nézett rá teljes összpontosítással. - Kisztihand! - Majd előkotorta könyveit és szétterítette a pulton. Majd föléjük mutatott, ahol a mai magyar irodalom legnagyobb jeleseinek óriási arcképei töltötték be a fél falat. Oda, közéjük szeretnék nőni! Mert nem vagyok rosszabb. Higgyék el! Mindezt magyarul hebegte. Fordítani! Tessék tőlem is fordítani! De hiába minden, amazok csak néztek. Az egyik, a legszebbik lány fölállt, és magyarul kérdezte: - Mit akarsz? Hogy mit? Hát az előbb mondtam. De nem úgy van az! Emelte föl a hangját a lány. Majd mi választunk! Majd mi megmondjuk. Meg a mai magyar irodalom jelesei ajánlanak. Rólad sohasem hallottunk! Hát pont ezért! Szeretném, ha hallana rólam Németország. A lány valamit mondott az idős hölgynek németül, amaz legyintett, s kiderült, legyen, hagyja itt egyik novel- láskönyvét. Koprázi örömmel tette. Majd kihúzta magát, és elköszönt. - Majd értesítenek, ugye? - Hát persze, így a legszebbik lány. Koprázi most már 962