Életünk, 2004 (42. évfolyam, 1-12. szám)
2004 / 11-12. szám - Koppány Zsolt: Plumbum
semmi. Csak a közlekedési táblák körében az ijesztően tátongó ikszek. Megállni tilos. De csak öt perc! Koprázi félt. Itt megállni? Itt várakozni? Egyetlen fotó csak, s már itt sincsenek. Rendőrt nem látott. Megállt. Csalódva. Azt hitte, ez egy meseváros, ahol a nagyherceg ilyen tájt, még az ebéden innen, kilovagol, a nép üdvözli enyhe meghajlással, mint az jó alattvalóhoz illik, ő meg sarkantyújával belevág almásderes lovának oldalába, és visszavágtat kastélyába. De semmi. Csak a mély völgy, nem is túl régi házakkal, híd, soklukú, verte a hortobágyit, de nem tudta megszámolni a lukakat, mert a túlvégen elnyelte a hídfó't a bokros-erdó's domboldal. Koprázi fényképezett a Chinonnal, aztán önkioldóval kettejükről. Ennyi elég is volt Luxemburgból. Leereszkedtek a városba. Leparkoltak. Koprázi térkép után nyúlt. Akkor innen fölmegyünk arra, tehát balra, aztán még egyszer balra és utána jobbra. Ennyi az egész. Margit a fejét rázta. Kérdezzük meg valakitől. S ebben a pillanatban egy hófehér Bently Continental farolt fürgén, majd picit előre ment, s minden igazítás nélkül már állt is a helyén, úgy, ahogyan azt a Kresz-vizsgán oktatják a tanfolyam vége felé, ami után sokan fölvesznek még pár órát, hogy eltanulják a párhuzamosság elvét a járdaszegéllyel. Elegáns, fehér öltönyös férfi pattant ki a kocsiból, slusszkulcsán megnyomott valamit, a kocsi sikkantott, ajtajai bezáródtak. Margit is kiugrott, és a férfi után rohant. Koprázi csak annyit látott, hogy az elegáns úr mutat először jobbra, aztán balra, majd mintha azt mutatná, irány az egyenes. Mint annak idején a Magyar Néphadseregben. Bár ez az úr nem úgy nézett ki, mint a gyorstalpalón végzett magyar őrnagy. Margit beült, s kezdte volna mesélni. Koprázi leintette. Jobbra-balra, aztán egyenest. Ugye? És arra van Brüsszel. Na, én megeszem a nem létező sapkámat! Koprázi minden vezetői tudására szükség volt, hogy ilyen beszorított állapotból ki tudja hozni Polskiját. Bevágott jobbra, az első utcánál balra, ahol hatalmas tábla mutatta: tovább, egyenest - Brüsszel. Koprázi nem hitt a szemének. Margit meg azt mondta, na látod. Ebben maradtak. Hatalmas fák közt, de alig kanyargós, kiváló minőségű úton több mint százzal vágtáztak Brüsszel felé. Már elmúlt délután hat. És fél hétre már bent jártak Brüsszel központjában, s még arra is maradt idő, hogy az elsuhanó Atomiumot Margit lefényképezze a Chinonnal. A brüsszeli forgatagban Koprázi József, a mai magyar irodalom jelese benzinkutat keresett. S lón. A díszburkolaton sehol egy olajfolt. De kútkezelőt sem látott. Csinos épület, fotocellás ajtó. Egyszál magában férfi, aki előre köszönt, franciául. Koprázi bólintott, grüssz gott, mondta, nem túl meggyőző németséggel, amiből a kutas azonnal tudta, hogy ez a férfi nem tud semmilyen nyelven, a magyar meg nem mond neki semmit, azt sem tudja, merre terül el Szent István országa. Koprázi Józsefnek föltétlenül ólmozott benzinre lett volna szüksége, de hogyan is magyarázza el ennek a jóléttől rózsaszín arcú fiatalembernek, hogy ólom kellene. Bele, a benzinbe. Ami errefelé amolyan kultikum volt már csak, emlék, régi idők emberi agyat butító nehézfémé. Szóval ólom kellene bele, magyarázta magyarul, amaz csak a fejét rázta. Koprázi kezével mutatta, hogy ez a fém milyen nehéz. De semmi. A kutas aztán kimondta a varázsszt. Plum. Koprázi Margitot bökdöste. Mi a franc az a plum? Mintha Margit tudta volna! Aki úgy bukdácsolt évről évre a megváltó érettségiig a gimnáziumban, ami a reáltárgyakat illette. Koprázi kínosan mosolygott. Plum. Megvan! Ólom! Hát persze! Plumbum. Vegyjelek villogtak 954
