Életünk, 2004 (42. évfolyam, 1-12. szám)

2004 / 11-12. szám - Koppány Zsolt: Plumbum

annak a Kolomposnak, aki megteremtette a magyar lépés- és ugraművésze- tet, s az önálló, magyar, ízes ugráfiát.

Ezalatt Koprázi József nagyokat úszott mellen. Majd kifeküdt a partra. Pokróc, táskarádió. Esteledett. Jó, ha 15 Celsiust mutatott a hóméról Gyülekeztek a népek, elegáns, szmokingos urak, hölgyek tűsarkú cipőben, Koprázi még félbundában kacsázó nőt is látott az egyre hűlő sötétségben. Mit tegyen? Kifeküdt pokrócára, bekapcsolta a rádiót, ahonnan német vita szűrődött az éterbe, kinyújtózott, és féloldalt fekve állát könyökbe hajlított alkarjából ökölbe szorított kezére támasztotta. Nem. Nem akart ő senkinek behúzni, csak úgy fázott vizes teste, mint hóba bukott katona reszkethetett a Don-ka- nyarban. Ezt így nem lehet sokáig bírni. Az emberek meg egyre gyűltek, volt aki csak úgy, mint valami földön heverő szemétkupacon átlépett a mai magyar irodalom jelesének vacogó testén. Öt perc se telt, és lassan, komótosan, kart karba téve megindultak a párok, mert valaki az órájára pillantva intett, hogy el lehet foglalni a székeket; lassan fölgyúltak a fények, s Kálmán Imre csodálatos nyitánya már hallatszott is foszlányokban, ahogyan hangolni kezdett a zenekar. Ez az! Koprázi fölugrott, mindent a vizes pokrócba csavart, és rohant a kabinok közé, hogy ruhát váltson, leginkább az alsóneműt. Meg is kezdte a gépies mozdulatokat, de mindig bekukkantott egy fej, leginkább női arcok, apró sikkantásokkal kísérve a pillantásokat. Irány a másik sor. Ott is a sok-sok ember. Vontatott lassúsággal araszoltak a színpad felé, nagyon ráért itt mindenki, a hiszteroid alkatú Koprázi legszívesebben Krisztus korbácsára gondolt, de el is feledte rögtön, hisz ez a parti bódésor azért mégsem az Isten háza, ezek a kikent-kifent nézők meg csak nem kufárok! Azért keményen és jó magyarosan anyázott, amúgy félhangosan, úgyse értik a szavát, ő meg már nagyon kihűlt, vizes fürdőnadrágja úgy tapadt a bőrére, mint egy csodálatos, bár hűvös szerető. Leült a fűbe, s úgy vetkőzött. Még törölközője sem volt, úgyhogy alsóját vizes bőrére húzta. Miután elkészült, nem Margithoz sietett a kulisszába, hanem haza, a kis szobájukba, forró tus alá állt, törölközővel vörösre dörgölte bőrét, tréningruhát húzott, és bebújt az ágyba. El is aludt nyomban, még azt sem vette észre, hogy Margit tizenegy tájt bebújik mellé. Reggel mégis könnyen ébredt, még csak nem is tüsszögött, Margit meg fetrengett a nevetéstől, mikor a mai magyar irodalom jelese elmesélte, mit élt át a Fertő-tó partján. A többiek, a közös reggelinél még csak el sem mosolyodtak. Tudták, hogy Koprázi nem teljesen normális, de hogy ennyire, azt még csak nem is sejtették.

Koprázi Józsefet, a mai magyar irodalom jelesét csöppet sem érdekelte az egész, tegnapi szendvicsei mellé továbbiakat gyűjtött; csomagolt, szeletelt sajtot, paprikát, paradicsomot is csent a csomagba, hogy a hosszú útra a benzinen kívül neki és Margitnak is jusson „üzemanyag”.

És elindultak. Bécsbe nem tértek be, voltak már sokszor, sok kiló mosópor és eredeti Jacobs kávé vándorolt peremvárosi otthonukba a régi turnék során. A Schönbrunni kastély kontúrjait még látták, majd a kiváló minőségű, udvarias autósztrádán megindultak Németország felé. (Úgy értsük, hogy a kapaszkodó sávban lihegő kis Polskit látván, a százhatvannal, kétszázzal suhanó autók azonnal a belsőbb sávokba húzódtak, helyet adva a szürke kisegérnek. A szerk.)

951