Életünk, 2004 (42. évfolyam, 1-12. szám)
2004 / 1. szám - Műmelléklet
Úgy vélem, nem erőltetett a hasonlat: Molnár Sándor esetében semmiképpen. Ilyesféle folyamatnak lehetünk tanúi az elmúlt hét esztendőt reprezentáló művei láttán; maga is a Kristályképek címet adta kiállításának. Természetesen nagyon jól emlékezünk rá, miként bukkant föl a kristályosság iránti vonzalom már a szecesszió művészetében, hogyan mutatkozik meg - mondjuk - Vrubel vagy a korai Kandinszkij, netán Larionov művészetében (hogy csupán oroszokat emlegessünk, akár a kristályosított látvány szintjén is, ám semmiképpen nem programként, semmiképpen nem a világ (világunk) egyik hatalmas rendezői elvének megfelelve, a szintézis helyett mindenképpen az elemzést részesítve előnyben. Holott a szigorúbb értelemben vett festőiség sokkalta inkább lakozik a szintézisben, semmint az analízisben, mert a szintézis markánsabban adja tudtunkra a nietzsche-i figyelmeztetés igazságát, egyúttal a ragaszkodást a rilkei parancshoz is: egyszóval a művészi világrend dimenzióit. A Molnár Sándor által kijelölt dimenziók közé befér a látvány valósága, befér az alkotó változtatási szándéka, de esztétikai eredménye is. Sőt, a szétszálazást merőben a fölsorolási gesztus hozta létre; mindezek megbonthatatlan egységben léteznek, mivelhogy egységes folyamat eredményei is. Korántsem úgy, miként hajdanán, amikor a természetelvű hűséggel fölvett látvány több lépéses, fokozatos elvonatkoztatással épült absztrakt képpé, adta föl a valósághoz hasonlítás összes fogódzóját. A kristályképek ugyancsak őriznek szerkezeteik mélyén esetleg tájat, portrét, emberalakot, házsorokat (netán valami egyebet), színességük olykor kölcsönfény, nem pedig saját szín, akárcsak a kristályvilágban, ám a lilák talán mégis inkább felelnek meg az ametisztnak, a halványvörösek a rózskvarcnak, a fölületek az andezitmetszetek kimódolt véletlenjeinek, a kockák a pirit kristályosodási formájának, és mindannak természetesen, ami bennünk legkevésbé tönkre tehető; kiválthogy a művészet, ezúttal Molnár Sándor művészete óv bennünket a valóság drasztikumától. Fábián László
