Életünk, 2004 (42. évfolyam, 1-12. szám)
2004 / 10. szám - Novák Mircea: A halál fája, avagy a kancsal gondviselés konvulziói
tatlanságé. Minden kontúrt megszüntet, elmos, alattomos. Még ha köd lett volna. A köd a metafizikai világ áthatása a kitapinthatóra. Valamire még biztat. A szürkeség semmire sem. Ha csak nem arra, hogy az ember lelépjen a Földről az űrbe, hogy végre fellélegezzen. Mert a szürkeség fiillasztó is. A kivehetetlen árnyak fullasztanak. Nem valakinek a szürke kalapja, vagy a szürke felöltője zavarta. Nem is a macskakövek szürkéskékje. De nem is a diófája, vagy a még hozzá hasonló. Azt szerette megérinteni, törzsét két keze közé fogni, mint egy gyerekarcot, megsimogatni. Tudott vele beszélgetni. Mindig megköszönte neki ízes gyümölcsét, ölelő árnyékát, titkos susogását. De a szürke fellegekkel agyontömködött égbolt sem zavarta, akkor sem, ha annak ólomszürkéje olyan súlyos volt, hogy ég és föld között alig maradt hely: csak behúzott nyakkal, meggörnyedve lehetett járni alatta, de azt is csak gyors és nagy léptekkel, hogy hátha ki lehet sietni ez alacsony térből, olyanba, ahol már nem kell görnyedve járni, s ki lehet egyenesedni. A világ szürkesége zavarta. Mert az nem mond semmit sem magáról. Azért, mert nincs mit. Szürkének látta a Gulagant, hiába volt az belül fehérre, kívül zöldre festve. Szürkék emberei, s szürkék sorsaik. Nem tudta, meddig rohant, közben el is vágódott, de az iszonyat rögtön talpra vetette, s tovább loholt. Dobogva kongtak maradék léte léptei, s ezek visszhangja vágtatott a nyomában. Verejtéke mosta róla e világ utolsó nyomait, s szaggatott lihegése volt utolsó szava e világhoz. Dominókként emberi fejek fordultak utána, meredt, üveges szemekkel. Hirtelen újból megtorpant: nem vette észre, hogy már egy ideje nincsenek az asztalsorok, ám eltűnt előle a horizont is. De hisz ez lehetetlen! De ha mégis igaz, akkor megmenekült! S diadalittasan rontott neki annak a brutális választóvonalnak, amely majd kiejti őt a semmibe örökre, s elfelejteti vele leggyötrőbb bűnét, azt, hogy a világra született. A zuhanás közben felébredt. Újból számba vette, rendben lesz-e minden maga után, meg van-e írva, s el van-e küldve az az egy-két levél annak az egy-két bizalmasának, akik talán még beleláttak sorsába, s akikre rábízta a mindennemű utólagos önfelmentő magyarázkodók apológiájának az ellenszerét. A semmibe készült, de iszonyodott annak tudatától, hogy halálát is bemocskolják a hazugságok bársonyszövetével. Mert a halált is be lehet mocskolni, nemcsak az életet. S mivel nem vállalta azt, hogy a külső világ felépítése a belső lerombolásán nyugszik, elindult egy kötéllel a kezében, járatlan, elhagyatott vidéken, egy fát keresni. Nem az élet fáját, hanem a halál fáját, amin a megváltó jel, a kasza lógott... 2004. január 29. 905
