Életünk, 2004 (42. évfolyam, 1-12. szám)
2004 / 10. szám - Novák Mircea: A halál fája, avagy a kancsal gondviselés konvulziói
napon belüli — válasz, hanem a professzor úr által oly hangsúlyosan megfogalmazott köszöneté e „nemes és önzetlen” felajánlásra késztette a hivatalnak, mint létorganizációnak az újraértékelésére. Ugyanis négy és fél évig - akár (rész)állást keresett, akár tanulmányi támogatást kért, könyörgött ki volna, lett légyen az segélyszervezet, alapítvány, felsőoktatási vagy közigazgatási intézmény, minisztériumi főosztály vagy szakminiszter -, minden fuldokló kéz és karcsapdosására, s minden vészkiáltására egyetlen szóban summázható választ kapott (már ahonnan egyáltalán kapott): Nincs! (Rész)állás sem, anyagi támogatás sem. A „nincs” a funkcionalizmus válasz-foglalata. Az élet-problémára a megoldás: „nincs”. Viszont ahogy halálra szánta magát, az apparátus kapva kapott rajta: rögtön lett megoldás... Na persze nem az életre... hanem a halálra. A halál gyógyítja meg az életet! Minden leegyszerűsödött és minden összegződött: Férges a gyümölcs? Hát még mondani kell?! Ki kell vágni a fát! Ezzel minden addigi és lehetséges további probléma megoldódik. Amint az a bizonyos egy-életre-szer- zó'dő társ is mondta: „Na van már állásod?!” (ti. tanársegédi [rész]állása) „Nincs.” „Na akkor kitörölheted a seggedet a diplomáiddal!” Valóban? Ilyen egyszerű lenne? Nem, de így is lehet venni. Annak tudniillik, aki csak ilyen egyszerűen képes látni. Óvta volna a dohányzástól, hogy az árt az egészségének -, közben hetek, hónapok és évek hosszú során kiszekérozta a lelkét, hogy tanulmányokra költ, meg hogy nincs állása. Hogy ez is (és mennyire) ártana az egészségnek, fel sem merült benne. Az egyszemélyű apparátus. Annak perfiditásával és hipokriziájával együtt. Nem tudta, vagy nem akarta tudni, hogy a szó ölhet. Hogy ölhet is. Huzamosabb időn keresztül őröl, sorvaszt, kimerít és őrületbe kerget. Rövid időn belül - spontán, brutális megnyilatkozásokkor - hirtelen öl. Mindent megfoszt addigi értelmétől, mindent átsorol, és ezt brutálisan teszi. Visszatérve az újraértékeléshez, ezzel - tetszett-nem tetszett - Camus- hoz jutott: már nem az volt a kérdés, hogy hogyan lehet igazság nélkül élni, hanem az, hogy hogyan lehet az abszurddal együtt élni. Azzal, hogy a megnyomorított élet az apparátus számára a természetes élet, s ezért nem látja szükségét a beavatkozásra, viszont annak, aki lemond erről, rögtön a segítségére siet. Mint az említett kutatóintézet. Nem az életnek kell a segítségére sietni, hanem a halálnak. S akkor minden probléma megoldódik. Végleg. Az életet, ha már nem lehet értelmetlenségében megtartani, izolálni, de inkább megszüntetni kell. Ez az egyik stratégia. Az organizációjé. Kiapadt a forrás, nem lehet már inni belőle, de beszennyezni sem lehet többé. Ez viszont a másik stratégia. Az egyéniségé... Közben lerokkantosították. (Közben) tönkrement ama bizonyos, egy életre szóló szerződése is. Ez utóbbi azért, mert a másik szerződő fél csak a szociális előrehaladást és a gazdasági gyarapodást tartotta a lelkiismeret megnyugtatásának. Ám a tanulmányok nem pénzt hoztak, hanem pénzt vittek. Ezt mind az ablakon kidobottnak tartotta. Egyik oldalon a spiritualitás minimumát is nélkülöző, és a mindent most és rögtön pénzre konvertáló beszű- kültség, a közszellem (egyik) képviselője, a másik oldalon az örökké lázadó. Nem arról volt szó, hogy mert valaki - mint például ő is - nyomorult, az igazság csak az ő oldalán lehet. Éppen ezért nem volt karrierista sem, soha. Az ő szemében a karrierizmus a modern világ extravertált emberének élet903
