Életünk, 2004 (42. évfolyam, 1-12. szám)
2004 / 10. szám - Novák Mircea: A halál fája, avagy a kancsal gondviselés konvulziói
apparátussal már rég nem az embert szolgálják, hanem magát az apparátust. 0 is azért létezett, hogy létezzen az apparátus. Valamikor hajdanán a Pece-parti (nem tudni, miért nem Körös-parti) Párizsban élt. Marós volt egy műanyag-feldolgozó vállalat szerszámműhelyében. Nem választotta, véletlenül lett az. Eló'tte azt sem tudta, mi fán terem. Most is érzi néha a vas- és olajhatotta műhelyszagot. De a békahideg olajos munkaruhát is. S rémálmaiban megint ott van, ott, a szerszámműhelyben. Mintha kiesett volna az időnek egy darabja, de nem is akármelyik darabja, hanem éppen az, amelyik olyan eredményeket hozott, amikre egész életében görcsösen törekedett, bár az is igaz, hogy olyanokat is hozott, amikre nemhogy nem törekedett, hanem éppenhogy kézzel-lábbal kerülni igyekezett. S megy a sürgés-forgás, és ő nem érti, hogy most álmodik-e, vagy az volt csak álom, ami teljesen kiesett személye történetéből. Sőt. Még csak azt sem képes tudatosítani, hogy volt valami, ami most úgy tetszik, mintha nem is lett volna. Már- már az őrület iszonya: már nem azt nem tudni, hogy mi is az, ami hiányzik, holott nem szabadna hiányoznia, hanem azt sem tudni, hogy egyáltalán hiányzik valami, aminek lennie kellene. Nem lenni a tudatában a hiánynak, csak valami iszonyú sejtésnek, hogy az idő kizökkent, amint Hamlet mondja, de nincs Hamlet, hogy helyre tolja azt. Mert maga magának kell Hamletnek lennie, mert ez az ő ideje, és senki másé. A sejtést az örök ideiglenesség táplálja. Annak tudata, hogy ott van, és egyben másutt is van - egyszerre. Két időben létezni. A sürgés-forgás is ezt erősítette meg. Innen bármikor kiléphet, mert neki más ideje is van. Most már. Ezért itt mindig készülődés van. Készülődés a kilépésre - a kiugrásra. Egy másik időbe. Ami már megvan. De itt örök a készülődés. És ez az iszonytató, de talán vigasztaló egyszerre. Mert ha van készülődés, azt igazolja, hogy van hova készülni, hogy mindig van hova készülni. S végül kilépni. Kiugrani. Hogy van értelme az örök készülődésnek, inkább, mint az örök várakozásnak. A kettő nagyon nem mindegy. Nem mindegy mindig csak készülődni, és nem mindegy mindig csak várakozni. Az új hazában már harmadik éve volt pedagógus, az örök megbékélést hirdetvén, s mégis volt, aki megkérdezte tőle a buszmegállóban: „Szolgálatba mész?”...Tudniillik portási szolgálatba. Mert ugyanis öt évig portás volt egy nyomdában, s nem korrektor - ami szeretetett volna lenni ott -, hiányos látása miatt. Később, amikor már munkanélküli volt, a gyereket vitte magával az egyik lap szerkesztőségébe. A gyerek megkérdezte tőle, hogy miért mennek oda, milyen munkát vállalt ott: „Ásni fog?...Hát, takarítani?”...Mert hosszú hónapokon keresztül járt el trógerolni, építkezéseknél segédmunkásként. Persze ő még gyerek volt. De akinek illett volna tudnia, hogy nem csak várakozás van a világon, hanem készülődés is, az sem tudta. Hogy készülődés nélkül a várakozás mit sem ér. Az utóbbi az előbbi nélkül patologikus. Még akkor is, ha van olyan, aki azt mondja, hogy az ember annál tevékenyebb, minél kevésbé bírja a várakozást. S még akkor is, ha ez is lehet ugyanannyira patologikus. De sok olyan akad, aki a predesztináló determináció prófétájaként nem is bírja elviselni másvalakinek önerejéből történő emelkedését. ítészként tagadta meg ezt a jogot, mint volt felettese: „Mi az, tán miniszter akarsz lenni?...Ebben a korban tanulni?!” Persze, ha valaki „ebben a korban” teológiát kívánt tanulni, azt nem tartotta megbotránkoztatónak. Csak azt, ha mást (is)...Csakhogy ő is rájött végre: a teljes igazság birtokában 897
