Életünk, 2004 (42. évfolyam, 1-12. szám)

2004 / 10. szám - Gömöri György: Történelemszemlélet és struktúra

lis köz- és önvizsgálat és állandó dialektikus csűrés-csavarás jellemzi - az „elitoid” általában nem éli túl az új rendszer végleges berendezkedését, s így inkább csak a „nyers elit” szálláscsinál ójának tekinthető'. (Vö. a Professzor- Hufnagiel viszonyt Gombrowicz Operettjében.) Határ szerint az elit úgy vedlik, mint a csapdába esett farkas, amelyik lerágja csapóvasba szorult saját mellső lábát, hogy kiszabaduljon. Bár bizonyos pontokon egyezik Konrád és Szelényi hajdani tézisével „az értelmiség útjáról az osztályhatalomhoz”, az az érzésem, hogy Határ túlabszolutizálja az elit ösztönös működését, és alábecsüli azokat a tényleges osztálykötődéseket, amelyek forradalmi helyzetekben megosztják az elitet.

Ami a politika alapelveit illeti, Határnak egyáltalán nincsenek illúziói. Nagyra tartja a rómaiakat államszervező képességük miatt, és megveti a modern demokráciákat. Szókratész egyik vitapartnerének, Thraszümakhósznak a szavait idézi az Intra Marosban; ez a Platón által felléptetett derék görög igen egyszerű módon érvel: „igazságos az, ami az erősebb érdekét szolgálja.” Ez az állítólagos mestergondolat (miért mester? miért gondolat?) nem más, mint az „erősebb kutya hág” című paraszti bölcsesség kevésbé pórias megnyilatkozása. A baj csak az, hogy Határ ebben nagyon is hisz, hiszen „a jogalkotás alaptörvénye, hogy az elit hatalmi érdeke mindennek fölötte áll, és az igazság mértéke és értelmezője mindenben az uralkodó elit.” Ezek szerint az egyetlen változást a történelemben az uralkodó elit pillanatnyi minőségének növekedése-fogyatkozása idézi elő; ha erősebb az elit, a jog a keveseké, ha gyöngébb, többen részesülnek belőle; viszont logikusan Határ véleményéből az következik, hogy jobb, ha az állam erős, és a polgárok közül csak keveseknek van joguk, mint fordítva.

S Határ attól tart, hogy a jelenlegi nyugati országok elitjei nem képesek megakadályozni a barbárság (a színes fajok) világméretű győzelmét. 1980- ban, az Özön közöny idején még nagyon pesszimista módon nyilatkozott a Nyugat esélyeiről. Azok, akik nem olvassák Határnak szépirodalmi vagy böl- cselkedő műveihez fűzött kommentárjait, talán átsiklottak a következő mondatok fölött: „a diktatúra az ember természetes állapota; a demokrácia, öntörvényeiből adódó züllésével mindenkor megszüli azt az anarchiát, amelyből helyreáll a diktatúra kontinuuma.” Határ úgy véli, a tömegek nagyon manipulálhatók (ez igaz), s hogy a manipulálható tömegek mindig megtalálják a maguk Nagy Manipulátorát (ebben sincs vitánk, noha nem mindegy, hogy egy hollywoodi színész manipulálja a tömegeket, vagy egy cipészsegédből lett dadogó szavú, balfasisztoid diktátor); de hogy a szabadsággondolat (Határ szerint afféle romantikus csacskaság, amit majd a jövő század kiröhög) manapság letűnőfélben van - ezt már bizony túlzásnak tartom. Pontosabban nagyon hosszú távon bizonyára van benne igazság: működik a neuronkorró- zió, és a világ túlnépesedésének veszélye egyre drákóibb rendszabályokat fog megkövetelni; s ha a XXI. században lesz világállamtanács, az majd világrendszabályokat is hozhat - de rövid távon Határ aggályai nem látszanak indokoltnak. A szabadsággondolat 1989 óta másod- vagy harmadvirágzását éli Közép-Kelet-Európában és a Szovjetunióban, sőt még a harmadik világ legtöbb országában is, ahol pedig racionálisan nézve az ügyeket, sokkal súlyosabb gondok is vannak, mint a politikai rendszer minősége. Egyelőre tehát a diktatúrák leépülésének korát éljük; hogy aztán mennyire lesz ebből min893