Életünk, 2004 (42. évfolyam, 1-12. szám)

2004 / 1. szám - Czetter Ibolya: Stílusszintézis

rándjait, amelyek nagyravágyásáról tanúskodnak. A női nemről tehát igen tanulságos, sommás véleménye van az elbeszélőnek. Ez derül ki abból a bemutatásból is, amikor a nyolc hölgyismerőssel találkozunk. A szemelvény akár Krúdy nőszemléletének összegezése is lehetne: „Ha még nem szállott le a budai részeken az alkonyat, Széni! felkereste M. M.-nét, aki a pontosságot szerette, holott a fuvolás rendszerint napok múlva ment el a találkozóra; N. N.- nét, aki úgy kedvelte a pikáns adomákat, mint valami öreg grófnő, és gazdálkodó asszony létére felpofozta a kocsisait; B. V.-t, aki zenélt és énekelt még akkor is, midőn Széni! úr már régen megszökött a hátulsó ajtón; egy fekete kisasszonyt a Vizivárosban, aki noteszébe írta, ha Széni! úr valamit megígért, volt aztán nevetés, midőn a notesz előkerült; Mumut, aki délelőtt a handlé- nak férje hátrahagyott nadrágjait, délután a szerkesztőknek verseit eladogatta, szemtelen volt, mint egy félreismert író hátrahagyott özvegye, és ha Széni! jól megfogalmazta a levelet a miniszterelnökhöz, amelyben állami segély kéretik, nem fukarkodott a csókkal és elismeréssel; majd sikerült egy fiatal hölgy bizalmát megnyerni, akit szülei minden áron féijhez akartak adni, és a vőlegények, jegyesek, kérők eltávolítását a fiatal hölgy kérésére Széni! úr mindig magára vállalta; a Vén Fejsze kocsmárosnéjának tanácsokat adott az üzlet vezetéséről, és a vendégek szekatúráját főbólintással meghallgatta; kétszer nagyon megcsókolta a „Kronprinz kávéház” felírónőjének száját, mielőtt Budát elhagyta volna, miután Gizella hajdanában kedvese volt.”

Márai Sándor épp emiatt az ellentmondásos elbeszélői attitűd miatt tartotta Krúdyt az idegen nyelvű olvasó számára befogadhatatlannak: „Az idegen nyelv perspektívájában kitetszik, hogy éppen azt nem lehet lefordítani, ami Krúdy írásaiban jellegzetes: a paródiát. Ahogyan ez a nagy író - mindenről és mindenkiről - örökké parodisztikusan beszélt. Ahogyan az író feltételezte az olvasó cinkosságát, azt, hogy együtt röhögnek, író és olvasó, mindazon, amit az író férfiakról és nőkről mond, és azon is, ahogy mondja... Amikor Krúdy hősei és hősnői sóhajtoznak, szemüket forgatják, fennkölteket vagy érzelmeseket mondanak, az író feltételezi, hogy az olvasó tudja: mindez csak paródiája a valóságnak. És ez a varázsos Krúdy írásaiban, magyarul. De az idegen olvasó mindezt valóságosnak, igazinak kell olvassa... és akkor visszájára fordul az egész.” (Napló 1958-1967: 296.)

Kitűnik az eddigiekből: Krúdy epikája valóban „zavarbaejtően bonyolult jelenség” (Szabó Ede), s akár egy novellában is megmutatkozhat heterogén, nehezen körvonalazható, több, egymáshoz közel álló irányzat sajátosságait egyesítő, szintetizáló stílusa, s annak sajátos rétegezettsége.

95