Életünk, 2004 (42. évfolyam, 1-12. szám)

2004 / 10. szám - Lőrinczy Huba: Bágyadt búcsúzó

7-én — azt említi, hogy más kéziratok társaságában „egy »krimi«” is „A hajóládában hever...”13

Ennyi, amit a Szívszerelem „születésével” kapcsolatosan az utolsó napló- kötetból megtudhatunk - azaz, mégsem. Akadnak a diáriumban egyéb részletek is, amelyek a „krimi” szövegét illetően korántsem mellékesek. Egy 1984- es elmélkedés „a komputerek” tudásának, „tudatának” határairól tűnődik14 - e problémát viszontlátjuk a kisregényben is (lapszám nélkül - [293.]). Az 1984. május 9-én kelt bejegyzések egyike arról tudósít: „A rendkívüli szépségű német Portugiesische Blätter-t (sic!) ajándékba küldi egy jó ismerős”; utóbb kiderül, hogy Márai rendszeresen olvasgatja a könyvecskét, s hogy ismeri és csupán erős megszorítással fogadja el a nézetet, amely kétségbe vonja a portugál apáca, Mariana Alcoforado szerzőségét.15 Nem tudhatjuk, vajon merőben ötletszerűen avagy nagyon is határozott céllal kérte bécsi levelező- partnerétől, Simányi Tibortól a Portugál leveleket, Rilke fordításában (hogy aztán barátian, féltréfásan dohogjon a kapott drága, bibliofil példány láttán)16 — azt viszont tudjuk, hogy a Szívszerelem fontos szerepet juttat nekik, citál belőlük, egyebek között ama sort is, amelyet a diárium úgyszintén kiemel (284.) A Napló megörökíti egy San Diegó-i ámokfutó vérfagyasztó sorozatgyilkosságának történetét17 - az „eset” - egy-két módosítással - beépül a „krimi” világába is (289.). S ha a diárium (Szophoklész Oidipusz királyán töprenkedve) megjegyzi: „...nincs ártatlan”18 - hasonló gondolatot sugalmaz a regény zárlata is (lapszám nélkül - [293.]). Jelzik e megfelelések is a Szívszerelem referenciális voltát, hogy ez utolsó regény (akár a korábbiak) a legkevésbé sem független szerzőjének élménykörétől, az írót mint magánembert makacsul foglalkoztató kérdésektől. A „krimi” elemzése további bizonyságokat szolgáltat állításunkhoz.

De miért fordult egy Márai Sándor figyelme a detektívregény felé, miért kísértette meg „...egy tapintatlanul hosszúra nyúlt írói pálya műfaji kísérletei közben visszatérően (...) a kaland: írni egy krimit”? A választ az imént újraidézett Jegyzet adja meg: „...ne áltassuk az olvasót, a krimi az ős-irodalmi műfaj”, hiszen „Az Odüsszeia, mint a Hamlet, az Isteni színjáték, mint a Faust mind bűnügyi remek is. Az említett művekben - és aztán jó néhány klasszikus bestsellerben - a szerző hozzátett valamit a szöveghez, amitől a krimiből remekmű lett. (...) De az ilyen metastasis ritka” (Márai kiemelései!). Ámbár számunkra fölöttébb kétséges, hogy az Odüsszeia, az Isteni színjáték avagy a Faust „bűnügyi remek” is volna, a fejtegetés lényegét érteni véljük. Márai (mást aligha is várhatnánk tőle!) a legkevésbé sem a tömegigényhez és -ízléshez óhajt idomulni, a legkevésbé sem az átlagos, a „szabvány” detektív- regényt tekinti mintájának, amidőn „krimit” írni készül: őneki e műfajban is a magas, sőt: a legmagasabb irodalom alkotásai adják az irányfényeket. A mérce, az elképzelés föltétien tiszteletet érdemel, ámde egy huszadik századi „krimi” csakis krimiként ölthet testet, nem mellőzheti hanyag fesztelenséggel a műfaj sémáit és szabályait. Ha nem igaz is, hogy a bűnügyi história „az ős-irodalmi” típus (megteremtójeként Edgar Allan Poe-t tartja számon a szakmai közvélekedés), Márai idejére a detektívregény már tekintélyes múlttal és hagyományokkal rendelkezett. Kérdés: ismerte-e s vajon mennyire a „krimi” megírására évtizedeken át készülődő szerző a műfaj „klasszikusait”? Ne higgyünk Márainak, amikor azt állítja, hogy nem voltak ilyféle olvasmá869