Életünk, 2004 (42. évfolyam, 1-12. szám)
2004 / 10. szám - Mátyus Aliz: A fauve-ok támadása
csigák a lakásban, vagy semmi. És ezeket, vakáció kezdetén, vagy egyáltalán, ha úgy látta jónak, fogta és kivitte a töltésoldalba. így aztán, amikor a 2003- as nyarat követően két aranyhalra tett szert, mert kellett, hogy mozogjon a szobájában valami, aminek láttán belefelejtkezhet valami csendes nyugalomba, már sorolta is. Ha utazunk, ha nyaralunk, ha megválók tőlük, mehetnek a Margitszigetre, a művízeséshez, a lótuszvirágos, melegvizű tóba. Tizenöt éves múlt, és a szabadokon kívül, már újra csak a szabadon engedhető állatok iránt érdeklődött. De ezen nem volt csodálni való. Hisz az utolsó öt év fölért az első tízzel, az utolsó meg, neki, a kamasznak, mindennél többet ért. Mire kétezerháromban megjárták az anyjával Pápát, a természet elvette, ami járt neki. Bence növésben elhagyta az anyját, hamarosan az apját is. A zuglói lakás párkányáról a menták elindultak kifelé, s az ecetfa bejött az ablakon. És túl voltak a vonatúton is, amelynek során, mert egy fülkében ketten utaztak, sor kerülhetett Bence, az utóbbi időben tartósított, lovagi viselkedésének megnyilvánulására. Mégpedig olyaténképpen, hogy jótékony védelmet gyakorolt a gyerekek felett, mely általános támadással járt együtt a felnőttek ellen. A bemutatásra kerülő, felkoncolásra érdemes objektum egy ének volt, amit megfosztott dallamától, s szavalni kezdett. Azzal a rutinnal, mint aki utolsó Waldorf iskolás éveiben végigjátszotta a Kinizsi Pál címszerepét, a Shakespeare Vízkereszt vagy amit akartok Hercegét, s mint aki ismeri már a meggyőző szinkronhangot is, a Helyei Lászlóét. Hallgasd ezt meg! Mit szólsz ehhez? Kezdte a felszólítással és kérdéssel, majd sorjáztak a kérdések, ebben az első pillanattól kezdve tudhatóan monológban, miközben jött a mű. Én kicsike vaagyok, nagyot nem szólhatok, ez még csak bárgyú. Ugye? Szüleim kertjében most nyílni akarok. Helymeghatározás, család. Érted, anya? Érted. Ki akarok nyiílni, mint pünkösdi rózsa, de ki nem nyílhatok, csak úgy illatozok. Hűha! Hűha! Hűha! Miért nem nyílhatnak ki? Mik ezek? Temetővirág gyerekek? Vagy mik? Kis illatozó bimbók, amik nem nyílhatnak ki. Miért, miért, miért? És, ha már egyszer nem, akkor miért szól róla egy ének? S miért hiszik azt a felnőttek, hogy ez rendjén való és szép? Az óvónéniknek miért volt olyan megható? Nyílni azt nem! Csak úgy bimbóban illatozni. Nem is tud a bimbó illatozni! Micsoda képtelenség. De ez más kérdés. Nézzük! Ki akar nyílni a kis bimbóka, és azt neki nem! Kinyílni nem, csak a lehetetlent neki, azt igen. Illatozni, bimbóként! Hogy én ettől milyen rosszul voltam, ha az óvodában énekelni kellett! Volna! Mert anya, én nem énekeltem. Nem én! Nem ám! És most azt kérdezem, mi ez? Mire jó ez az egész? Mit is akarnak vele a jó felnőttek? Mert hogy amióta világ a világ, megtanítják a gyereknek. De meg ám! Ugye, anya, hogy meg! Na, és jó ez másra, mint odacövekelni a földhöz a gyereket? Gúzsba kötni? Kedvét venni mindentől egy életre? Nem szólhat nagyot, nem nyílhat ki. Hát akkor mit csinálhat? Büzöröghet bimbajában. Ez a képtelenség a lehetősége? S ráadásul olyan köntösben, mintha minden rendben lenne? Mintha minden jól lenne? De hát, miért? Ezt tudják a felnőttek a gyerek önállósága érdekében? A gyerek önbecsülésének a megalapozására? Szerinted, anya, mire jó ez? Ült a fülkében, kifelé nézett az ablakon. Egyszerűbb lett volna, ha tél van, s nem kellett volna olyan messzire kinéznie, megállapodhatott volna a 853
