Életünk, 2003 (41. évfolyam, 1-12. szám)

2003 / 11-12. szám - Prágai Tamás: Apró dolgok istenei

- Nem idegesítelek? - kérdezi hirtelen.- Mért idegesítenél? Ugyan. Nem vagyok ideges... Csak valahogy összezavarodott bennem a dolgok fontossági rendje... Mondd... szerinted tíz nap nem túlságosan rövid idő? - kérdezem. Most leszámolok vele. Ki fogom rántani együttérzéséből, mely mindennél kegyetlenebb. Nem akarom, hogy együttérzéssel táplálja a lelkét. Nem akarom, hogy elégedett legyen magával. Miattam ugyan ne érezzen részvétet. Kiterítem a horgos hálót, hogy a nyakába vessem. De nem találom meg a megfelelő mozzanatot, a megfelelő kifejezést, és ezzel időt nyer. Megelőz, és azt mondja:- Eltúlzod a fontosságodat, István. Tíz nap rettenetesen nagy idő.

Bólintok, visszavonulok a szobámba.

Attól fogva többet dolgozom, és keveset mutatkozom reggel és este a nappaliban (szállásadóm ilyenkor van otthon). Egyre többet gondolok Pestire. Tudom, hogy szálláshelyem körül lófrál. Egy leshelyét véletlenül felfedeztem. Banki ügyeimet intéztem délelőtt, és ennek végeztével csaknem felszabadultan igyekeztem szállásom felé (sikerült valamit végre elintéznem), amikor megéi’eztem, hogy a közelben van. Az utcába érve lelassítottam lépteimet, és az árusok körül nyüzsgő tömeg fedezékében közelítettem meg a házat, az átellenes oldalon. Ereztem, hogy itt van. Néhány méteren belül kellett lennie, de még nem vettem észre. Egy kínai zöldséges boltjába húzódtam be, tessék-lás- sék válogattam a padlizsánok, különféle zöld és fekete gumók között, amikor... egyszerre rájöttem, hogy fölöttem van.

A bolt hátsó udvarából vaslépcső vezetett a teraszszerű emelvényre, ahonnan - azonnal tudtam - éppen ablakomra látni.

A korlátnak dőlve állt és az ablakomat nézte.

Majdnem elnevettem magam, annyira meghökkentő volt ez a jelenség. Alaposan szemügyre vehettem, mert lekötötte az erőfeszítés, hogy szemmel tartsa üres szobámat. Alakja a nehéz szagokat árasztó kabátba roskadt, és szinte a borosták közül sütöttek a szemei.

Magára hagytam, és mégsem mentem haza. Felszabadult voltam aznap, kávét ittam, aztán napoztam egy parkban, egy kerti pádon. Este, amikor hazatértem, már nem volt ott a leshelyén. Elunta.

A kukán a következő cédula várt:

„Először nem észlelte, hogy hol van az a papírpohár, melybe a kávét csurgatni kell a könyvtárépület földszinti zugában elhelyezkedő kantinban, majd észlelnie kellett, hogy az automatán olvasható feliratok - Irish cream, Pure carib- bian - számára semmit sem jelentenek. Taktikájává vált, hogy odafigyeljen, hogyan viselkednek mások, és - ezt el is hiszem! - nehezére esett a másokra való odafigyelés. Mivel egy keleti arcélű hallgató a Caribbian típusból töltött a fekete nyomógomb segítségével, követte példáját, és forró, híg szirupot eresztett a papírcsészébe.

Képzelhetjük zavarát - ő, aki elegáns mozdulataira, nagyvonalúságára annyira büszke, hogyan élte meg a következő jelenetet: a pénztárnál nem értette meg a fekete pénztáros szájából kipottyanó darabos kifejezést, mennyit kell fizetnie. Találomra vett tehát elő egy dollárt és valamennyi aprót, majd, a pénztáros várakozó tekintetétől sújtottan, tovább kapirgált a fémérmék közt.

945