Életünk, 2003 (41. évfolyam, 1-12. szám)

2003 / 9. szám - Lőrinczy Huba: Egy életút rekonstrukciója

mentától', illetőleg az összekötő szöveg szerzőjének szerepére korlátozva önnön jelenlétét. Nem akar több lenni, mint higgadt szavú, föltétlenül megbízható s tőle telhetőén elfogulatlan krónikása a költő életének. Nekünk úgy tetszik (ámbár Babits-kutatással nem foglalkozunk), hogy a pálya második, 1918 táján kezdődő szakaszáról mondja a legtöbb újdonságot, illetve e periódusról szólván árnyalja a legérzékelhetőbben mások korábbi megállapításait. E részben olvashatunk többek között a költő emelkedett erkölcsi felfogásáról, elvhű, ám a politikát és a politizálást elhárító magatartásáról, a Nyugat szerkesztésében játszott váltakozó szerepéről, viszonyáról Osváthoz, Móriczhoz, Illyéshez és József Attilához s az évről évre ismétlődő, egyszerre megtisztelő és gyöt- relmes feladatról: a Baumgarten-díjak odaítéléséről. Elmondhatjuk: Sipos Lajos állásfoglalásai, magyarázatai, értékhangsúly-módosításai meggyőzőek számunkra.

Jóllehet egy-két kritikai észrevétellel előhozakodtunk már eddig is, úgy hisszük: akkor és azzal becsüljük meg igazán a szerzőt, ha további kifogásainkról, egynémely hiányérzetünkről sem hallgatunk. A monográfia - számunkra érthetetlen módon - még csak nem is említi, hogy a pályakezdő Babits legalább annyira (ha ugyan nem jobban) készült filozófusnak, mint lírikusnak, s csupán Fogarason, „Tomiban” látta be, hogy az Isten háta mögé száműzetve le kell tennie bölcselői álmairól. A filozófia azonban továbbra is igen-igen fontos szerepet töltött be eszmélkedésében és művészetében, s föltétlenül javára vált volna a könyvnek, ha ez a tartós és erős vonzalom kellő nyomatékkai szóba kerül. Nemcsak az ifjúkor bálványai, Schopenhauer, Nietzsche és mások maradnak ki így a biográfiából (a nevük előbukkan, ámde súlytalanul), hanem a babitsi gondolkodást és költészetet átformáló William James és Henri Bergson is. Az előbbit teljesen mellőzi Sipos Lajos, a Teremtő fejlődés szerzőjét pedig, noha többször is emlegeti, korántsem Babits vallomásának szellemében:

,Bergsonban a szabadítót kell látnunk...” A későbbi ideálok közül Szent Ágoston és Kant sem jár jobban. A könyv futólag és mellékesen foglalkozik velük, ráadásul a Kanttal kapcsolatos két megjegyzés feloldatlan ellentmondást tartalmaz (69. - 82.). Szintúgy kontradikcióra figyelhetünk föl Babits, a tanár megítélésében is. A citált vélemények hol jó, hol rossz pedagógusként állítják elénk (32-33., 37-38., 39-40., 60.), a monográfus pedig nem nyilatkozik e kérdésről, amiként hallgat arról is, miként került be a költő öt verse A Holnap című antológiába, ha a kérő, sürgető levelekre nem volt hajlandó válaszolni (44-45.). Más források megfejtik e „talányt” - ekként a némaság csakis a figyelem pillanatnyi kihagyásából következhet. Nem több szépséghibánál, hogy Sipos Lajos idézi bár Barta János és Jankovich Ferenc emlékeit Babitsról (87., 159-160.), irodalomjegyzékébe nem veszi föl a citált műveket, hogy a költő betegségeiről beszélvén, önismétlésbe bocsájtkozik (125-127. - 161.), s hogy a Dante-szakértő Kaposi József neve (54.) utóbb már Kaposynak íratik (126.). Több szépséghibánál, hogy e tiszta magyarságú, élvezetes szavú monográfia is vét olykor-olykor a nyelvhelyesség ellen. Megesik, hogy - nyilván önkéntelenül követve napjaink rossz szokását - Sipos Lajos is elsikkasztja az igekötőt („hanyagolta”: 15., Bonyolítottak”: 116., „bonyolító”: 189. - mondja az elhanyagolta, lebonyolítottak, lebonyolító helyett), megesik, hogy tolla képzavarba téved (a „...helyzetet csak egy valódi esküvővel lehet majd helyreütni”: 88.), megesik, hogy hibás időviszonyító szót használ („ekkor”: 37. etc. - holott

820