Életünk, 2003 (41. évfolyam, 1-12. szám)
2003 / 9. szám - Pusztay János: Mariföldön
tológiából, mindez azonban egy nagyon hosszú nyelvfejlesztési folyamatnak csupán a kezdete. Ezek a tudományterületek állnak a legközelebb egy átlagosan művelt ember érdeklődési köréhez, szókincséhez, ám már itt is szükség van sajátos szakszókincsre, nem is szólva a természet- és a műszaki tudományokról, s főként a politikáról meg a közigazgatásról. Azok a nyelvrokonaink, amelyek elérnek egy bizonyos létszámot, s az Orosz Föderáción belül saját köztársaságban élnek - a mordvinok, udmurtok, marik, komik és karjalaiak — a karjalaiak kivételével a 90-es években megalkották a maguk nyelvtörvényét. Ez kimondja, hogy az adott köztársaságban két egyenrangú államnyelv van, primus inter pares az adott tituláris nemzet nyelve és az orosz. (Sajátos kivételt képez a Mordvin Köztársaság, ahol - lévén a mordvin nyelvnek két változata, az erza és a moksa, ezért - három államnyelvet fogadtak el.) A nyelvtörvény azonban csak — bár kétség kívül fontos- politikai döntés, ám ettől még a nyelv nem fog egyszeriben megfelelni mindazoknak az elvárásoknak, amelyeket egy államnyelvvel szemben támasztanak. A nyelvet egyfelől tudatosan fejleszteni kell (gondoljunk csak a magyar nyelvújításra és a nyelvművelésre, ill. az azóta is kisebb-nagyobb lendülettel folyó szaknyelvalkotásra), másfelől viszont a nyelvet beszélő lakosságot kell — egy tudatilag és nyelvileg meglehetősen elszovjetesített közegben - ráébreszteni arra, hogy fontos anyanyelvének minden szinten és minden helyzetben való használata. Alighanem ez a nehezebbik feladat. (Itt megint csak magyar párhuzamra utalok: több olyan tudományterület van, ahol a magyar nyelvű publikációkat az adott kutató tudományos megítélésekor egyáltalán nem veszik figyelembe. Ezzel leértékelik az anyanyelvet, amelyen ily módon elhalhat az adott tudományterület már meglévő szókincse [új tudományterület esetében ki sem alakul], s előbb-utóbb sajátos diglosszia alakul ki, ti. a kutató az anyanyelvét a fentebb említett három szint közül csak kettőn fogja használni.) Fölmerül - az oroszországi kis népek körében - a kérdés, miért van szükség arra, hogy kifejlesszék, majd elterjesszék annak a bizonyos harmadik nyelvhasználati szintnek a speciális szókincsét, amikor oroszul gond nélkül lehet kommunikálni. A válasz, talán kicsit leegyszerűsítve az lehet, hogy ma még - a könnyebben járható utat választva - az orosz javára lemondanak az anyanyelvről, holnap viszont már az oroszról is le kell mondani, hiszen a világ nagy részén az angol az érintkezés nyelve. Ennek viszont könnyen belátható katasztrofális következménye lehet. Egy nép identitásának legfontosabb hordozója a nyelv. Azonban ha a nyelv nem alkalmas arra, hogy az élet valamennyi szférájában használják, elkor- csosodik, s vele együtt előbb-utóbb elsatnyul a nép kultúrája, s kivész, asszimilálódik maga a nép is. Hát ezért fontos ez a kérdés. Világosan látjuk, hogy a legkisebb lélekszámú nyelvrokonaink - pl. a szamojéd csoporthoz tartozó enyecek és nganaszanok, a balti finn ághoz tartozó lívek, vótok és izsórok - nyelve nem menthető meg, s kérdéses a 7-8 ezres manysi (vogul) és a nyelvjárásokra erősen széttöredezett hanti (osztják) nyelv jövője is (bár a hantik több mint 20 ezren vannak); ez utóbbiaké azért is, mert gazdaságilag fontos területeken, a nyugat-szibériai gáz- és olajmezőkön élnek és így, úgymond, útban vannak. Ezért legalább a 808
