Életünk, 2003 (41. évfolyam, 1-12. szám)

2003 / 9. szám - Jean Vernette: Szekták

gabb élet vágya lüktetett benne. Ezt az élet utáni vágyakozást azonban vámpír módon kiszipolyozták beló'le, és a csoport élettelen fogaskerekévé vált. Segítenünk kell neki, hogy visszataláljon a kezdeti lüktetéshez, mely útjára indította, később pedig eltérítette.

Más-más alakban, de mindig ugyanaz a mechanizmus érhető tetten: any- nyira rátapad az ember a csoportra, hogy végül nélküle már létezni sem tud. A szektatag elfelejt önállóan gondolkodni és élni. Olykor anyagi értelemben sem tud már gondoskodni magáról. Megrémíti a kilátás, hogy egyedül, a szekta támogatása és kapcsolatai nélkül kell élnie. Vannak, akik a kiüresedéstől félve nem merik megtenni a döntő lépést, mint az a Jehova Tanúja, aki kész ugyan hátat fordítani a Szövetségnek, mert rádöbbent a folyton változó tanítások hamisságái’a, ám pánikba ejti, hogy újra kell szőnie emberi kapcsolatainak hálóját, ami fokozatosan leszűkült a szektabeli „testvérekre”, és a legapróbb részletekig kitöltötte, sőt széttrancsírozta a hétköznapjait: heti három összejövetel, felkészülés a bibliaórákra, embereknél tett rendszeres látogatások.

A szektába lépés valóságos lelki zavarokat okozna tehát? Vitatott kérdés: némely megfigyelők szerint a szóban forgó zavarok már a szektába lépés előtt is léteznek, még ha a szektában fel is erősödnek. Azt mondhatnánk, hogy a legtöbb labilis szektatag egyszerűen átrendezi a lelki életét, hogy alkalmazkodjon először az eredeti traumatizáló helyzethez - magány, érzelmi sérülés, sorozatos kudarcok aztán a csoport belső működéséhez - gépies engedelmesség, belső függés. A tartós szektatagság azzal okozza a legnagyobb kárt, hogy a parancsuralmi szekták önmagukat ismétlik, és nem nyitnak teret semmi újnak. Emiatt elüszkösödnek, mert az élet: megújulás és alkotás.

Innen fakad a csoportot elhagyók mélységes depressziója. A volt szektatag nem azt érzi: micsoda öröm, hogy végre szabad, inkább azt, micsoda veszteség, oda a jó meleg, biztonságos légkör, oda vannak a létét irányító, pontosan megszabott célok. Gyakran ugyanazt a fájdalmas hiányérzetet éli át, mint a nar- komán vagy az alkoholista az elvonókúra alatt. Ezért a köznapi életbe való visszailleszkedés nem következhet be egyik napról a másikra. Aki korábban as/'amban vagy kommunában élt, továbbra is ugyanazokat a gondolkodási sémákat, ugyanazokat a szertartásokat fogja alkalmazni a kinti világban is. Odakint is ugyanúgy „működik”, mint a szektában. Hozzá kell segítenünk, hogy olyan új életformát sajátítson el, amely apránként a régi gondolkodás- és cselekvésformák helyére léphet.

Az okozott károk láttán jogosan merül fel sokakban a kérdés: nem kel- lene-e erőszakkal kiszabadítanunk az áldozatokat a manipulátorok kezei közül, hogy hatékonyabban felvehessük a harcot a lélek- és szellemcsábászok ellen? Ezzel kapcsolatban szoktak „átprogramozásról” beszélni. Nagy körültekintést igénylő, érzékeny terület ez, nem szabad manicheus módra megközelítenünk.

,Átprogramozás”? Tagadhatatlan, hogy a parancsuralmi szekták a lelki kondicionálás módszereivel élnek. A sztálini perek, a technikai módszerek, melyek segítségével előállították Mindszenty bíboros vagy Arthur London „vallomását”, a vietkong táborokban francia és amerikai hadifoglyokon alkalmazott „át793