Életünk, 2003 (41. évfolyam, 1-12. szám)

2003 / 9. szám - Jean Vernette: Szekták

A második fokozatban bekövetkezik a szakítás, és a csoport frissen megtért tagja messze távolodik a térben vagy a szívében. A mozgalom missziókra küldi, bejárja a világot. Egy új „messiás” szolgálatába áll, az ő zsebében köt ki az összes jövedelme. Beadja a válókeresetet, mert a felesége nem hajlandó követni őt a mozgalomba. Mindenki tanácstalan, és porig van sújtva. De még semmi sincs veszve. Még ez az - érzelmi, szellemi, földrajzi — eltávolodás sem igazolja a kapcsolatok befagyasztását, hiszen még nyitva maradt egy parányi nyílás. Ezen a nyíláson át próbálunk rést ütni a gondolatok és érzések tömör rendszerén, amely jellemzi a szekta egydimenziós univerzumát. Ha otthoni híreket küldünk a „távollevőnek”, egy rajzot vagy fényképet a kishúgáról, ez a legpompásabb érvelésnél is hatásosabban járul hozzá, hogy leverődjön a lakat a szektabeli érzelmi börtönről, amely a ravasz „szívmosás” tégláiból épült, és amelyet háromszorosan reteszel el a csoport nyájmelege, a mester tekintélye, valamint az Ügy iránti szenvedélyes odaadás.

Ezt érti a dinamikus pszichológia .feltételek nélküli, pozitív elfogadó” viselkedésen.

A visszatérés előkészítése. Jól tudjuk azonban, hogy a segítő kapcsolatban a változást elősegítő legfontosabb tényező: vajon meg tudunk-e mi magunk változni, ahelyett, hogy folyton a másikra kényszerítenénk az akaratunkat? Már az előkészítő szakaszban is csak akkor lesznek termékenyek az új útra készülő - a jógára vagy a makrobiotikára mint új vallási’a felesküvő - személy életterveiről folytatott beszélgetéseink, ha mi magunk is elő tudunk rukkolni egy élettervvel, sőt ha tetőtől talpig áthat bennünket saját élettervünk. Magyarán ha ebben a fázisban hajlandók vagyunk változtatni az életünkön, vagyis ha hajlandók vagyunk köntörfalazások nélkül élni, elképzelhető, hogy a másik is megváltozik majd. Nem ezt történik-e egyes házastársi összezördülések vagy szülő-gyermek viszályok esetén, még olyankor is, amikor az elején szakítás következik be? Nem állhat meg az élet csak azért, mert valaki „elment”. Hiszen előttünk az élet. És az is előttünk van, hogy újra találkozhatunk - miután rácsuktuk a múltra az ajtót.

Teljesen természetes, hogy életük egy szakaszában a szülők és a gyermekek, vagy éppen a házastársak érdekei eltérnek egymástól. Ennek a jelentőségét nem szabad eltúlozni. Értelmet (vagy új értelmet) kell adnunk az életünknek - és élnünk kell. Ha visszajön - mert vannak visszatérések, manapság jóval gyakrabban, mint régente —, azt tapasztalja majd a gyermekünk, hogy a szülei megváltoztak. És rájön, hogy becsapták, amikor a szüleit sző- röstül-bőröstül „negatívnak” és „destruktívnak” festették le. Az elszenvedett megpróbáltatások ilyeténképpen a fejlődést segítik elő, megteremtik az új kapcsolat feltételeit, melyet a megpróbáltatások csak elmélyítenek. Hogy ez ideális helyzet? Talán az, de előfordul, nem is egyszer. A fentiek - a megfelelő áttételekkel - minden szakításra érvényesek.

Eközben felkészülünk arra is, hogy segítsünk a szektatagnak visszatérni a valóságba. Roppant kényes művelet visszatérni képzelt világokban tett űrutazásokról az atmoszférába. Fennáll a veszély, hogy széthull a személyiség, ha nem tud gyorsan beilleszkedni egy szilárd csoportba, amely értelmet ad az életének: egy szociális vagy emberbaráti tevékenységet folytató baráti társa791