Életünk, 2003 (41. évfolyam, 1-12. szám)

2003 / 9. szám - Jean Vernette: Szekták

A második fokozatban bekövetkezik a szakítás, és a csoport frissen meg­tért tagja messze távolodik a térben vagy a szívében. A mozgalom missziókra küldi, bejárja a világot. Egy új „messiás” szolgálatába áll, az ő zsebében köt ki az összes jövedelme. Beadja a válókeresetet, mert a felesége nem hajlandó követni őt a mozgalomba. Mindenki tanácstalan, és porig van sújtva. De még semmi sincs veszve. Még ez az - érzelmi, szellemi, földrajzi — eltávolodás sem igazolja a kapcsolatok befagyasztását, hiszen még nyitva maradt egy parányi nyílás. Ezen a nyíláson át próbálunk rést ütni a gondolatok és érzések tömör rendszerén, amely jellemzi a szekta egydimenziós univerzumát. Ha otthoni híreket küldünk a „távollevőnek”, egy rajzot vagy fényképet a kishúgáról, ez a legpompásabb érvelésnél is hatásosabban járul hozzá, hogy leverődjön a la­kat a szektabeli érzelmi börtönről, amely a ravasz „szívmosás” tégláiból épült, és amelyet háromszorosan reteszel el a csoport nyájmelege, a mester tekin­télye, valamint az Ügy iránti szenvedélyes odaadás. Ezt érti a dinamikus pszichológia .feltételek nélküli, pozitív elfogadó” vi­selkedésen. A visszatérés előkészítése. Jól tudjuk azonban, hogy a segítő kapcsolatban a változást elősegítő legfontosabb tényező: vajon meg tudunk-e mi magunk változni, ahelyett, hogy folyton a másikra kényszerítenénk az akaratunkat? Már az előkészítő szakaszban is csak akkor lesznek termékenyek az új útra készülő - a jógára vagy a makrobiotikára mint új vallási’a felesküvő - személy életterveiről folytatott beszélgetéseink, ha mi magunk is elő tudunk rukkolni egy élettervvel, sőt ha tetőtől talpig áthat bennünket saját élettervünk. Ma­gyarán ha ebben a fázisban hajlandók vagyunk változtatni az életünkön, vagy­is ha hajlandók vagyunk köntörfalazások nélkül élni, elképzelhető, hogy a má­sik is megváltozik majd. Nem ezt történik-e egyes házastársi összezördülések vagy szülő-gyermek viszályok esetén, még olyankor is, amikor az elején sza­kítás következik be? Nem állhat meg az élet csak azért, mert valaki „elment”. Hiszen előttünk az élet. És az is előttünk van, hogy újra találkozhatunk - miután rácsuktuk a múltra az ajtót. Teljesen természetes, hogy életük egy szakaszában a szülők és a gyerme­kek, vagy éppen a házastársak érdekei eltérnek egymástól. Ennek a jelen­tőségét nem szabad eltúlozni. Értelmet (vagy új értelmet) kell adnunk az éle­tünknek - és élnünk kell. Ha visszajön - mert vannak visszatérések, manap­ság jóval gyakrabban, mint régente —, azt tapasztalja majd a gyermekünk, hogy a szülei megváltoztak. És rájön, hogy becsapták, amikor a szüleit sző- röstül-bőröstül „negatívnak” és „destruktívnak” festették le. Az elszenvedett megpróbáltatások ilyeténképpen a fejlődést segítik elő, megteremtik az új kap­csolat feltételeit, melyet a megpróbáltatások csak elmélyítenek. Hogy ez ide­ális helyzet? Talán az, de előfordul, nem is egyszer. A fentiek - a megfelelő áttételekkel - minden szakításra érvényesek. Eközben felkészülünk arra is, hogy segítsünk a szektatagnak visszatérni a valóságba. Roppant kényes művelet visszatérni képzelt világokban tett űr­utazásokról az atmoszférába. Fennáll a veszély, hogy széthull a személyiség, ha nem tud gyorsan beilleszkedni egy szilárd csoportba, amely értelmet ad az életének: egy szociális vagy emberbaráti tevékenységet folytató baráti társa­791

Next

/
Oldalképek
Tartalom