Életünk, 2003 (41. évfolyam, 1-12. szám)
2003 / 9. szám - Czegő Zoltán: Metopa. Az átlátszó leány
meg a combot, szárnyat, aztán „attól tovafelé” megengedték azt maguknak Korondon is. Hiába, a spanyol etikettet ismerni kell ám, és ki ismerné azt jobban, mint a fazekakkal, cserépedényekkel, taplósapkákkal állandóan utazgató korondiak! A népi humoros legenda szerint amikor Kolumbusz Amerikába megérkezett, a korondiak már ki voltak pakolva.- Senki nem mondhatja, sajnos, hogy nagy ünnepi vacsorát csaptunk ezen a szép napon, hiszen a közönséges holnapi napra készített eledelt tépdessük- mormolta István. Akkor fölugrott Enikó', nagy tál gyümölcsöt, almát, körtét, narancsot meg kivit tett az asztalra, továbbá egy üveg Martinit helyezett a kredencre, mert az asztalon már nem fért, és egy tálban süteményeket, na, tetszik a vendégúrnak?- Csak azért nem szólítom násznagy uramnak, mert az olyan messze van- nevetett a lány, és csodálkozva nézték ezt a teremtó', varázsló kedvet. Kicsi, ügyes, mondta István durcásan, máris védi a ház elejét.- De mi lesz veled, miféle szolga sorsra jutsz, ha már ketten védjük elszántan? — így Enikő. És szelídebben mint máskor, de végigjátszották a vacsorát, egyetlen percig sem billenve ki az ünnepélyes figyelmesség keretei közül. Zsolt már a poharazgatás közben fölállt, kávéhoz tett oda vizet főni. Nocsak, nocsak, milyen házias, lám, szépen ideszokott suttyomban. Nem suty- tyomban, de nyilván nem magyarázhatta el nekem minden alkalom után, hogy volt mint volt, hányszor főzött kávét és vett elő poharakat. Ügyesek. Szép ez a kicsi nő, nagyon szép. Ne kívánd felebarátod feleségét! Már mért ne kívánnám! Vett volna el egy rusnya bányarémet, akkor nem vetkőztetné még rös- tellkedve is a szem. Vásárhely felé menet mutatta a Kiiküllő medencéjét, aztán mondta: Te csak ne az én kis meleg medencémre gondolj, hanem arra, ott! Abban a pillanatban kívántam meg először. De hát mindig csinos, tiszta és szép. Az is lehet, hogy ezzel hárítja el az idegen kívánkozásait? Lehet. Ha valaki mindig ilyen. De ez az Enikőké mindig másképp kívánatos.- Enikőké, te biztosan tudtad, hogy ma este lejövünk, épp most, ma este, és nem holnap? Hiszen Zsolt nem jelentette be.- Valamit sejtetett a telefonban, hogy ha sikerül... Abból tudtam, hogy biztos sikerül. És megéreztem, hogy ez lesz az a nap, amikor. Éreztem, éreztem, és engedtem magam elragadtatni ettől a megérzéstől, csak játékból is: lássuk, mi lesz? Miért ne játszhatnám ezt végig, ha csak egyedül is?! A többit tudod. Megsimogatta a Zsolt kezét egy ujjal, a legkisebbel, ivott egy csöpp bort, mint a madarak, úgy. Zsolt valahonnan „visszatalálva” mondta: látod, István- ka, nekem ilyen emberekkel kell dolgoznom, mint ez a Simi. Enikő futólag megnézte magának az emberét: csak nincs valami baj? Mi jut eszébe?- Mert itt a kapu előtt mondtam neki, hogy teste fáradságát meghálálom, erre ünnepélyesen kijelentette, feljelent, hogy szolgálati időben le akartam fizetni.- Igen, ilyenek ezek mind. Legutóbb, mikor kértem, segítsenek ismét átállítani azt a nyamvadt létrarendszert, egyszerűen kijelentette, hogy árt a derekamnak, ahogy én akarok ott fenn hajladozni, és ők másképp képzelik. Vette is elő az új rajzolatot, valósággal megmagyarázták, hogyan tudok én könnyebben dolgozni, mert hogy ők ahhoz jobban értenek.- Nektek jó, mert az emberek hozzátok egyenesek, az is lehet, hogy néha 761
