Életünk, 2003 (41. évfolyam, 1-12. szám)

2003 / 9. szám - Czegő Zoltán: Metopa. Az átlátszó leány

figyelmeztetni fognak arra, hogy a bizalom adhat csupán erőt ilyen világban az építkező pároknak, alapot s almot a meleg családnak.

Ez nem jó. Mindent elrontottam. Pedig azt akartam mondani, tényleg, hogy egyik szabad lett ma, s alig mer boldog lenni, a másik gazdagabb, mint volt, aztán attól nem mer.- A papírok eléghetnek. A ház is. Az emberek kétezer éve mind keresik Krisztus keresztjét, annak darabkáit. Pedig a szavait kellene szólni tovább.

Kész. Most „elmentem”, közhelybe. Épp ebben a percben, itt. „Elmentem”, hülye állat szónok, rosszabb ez és megalázóbb, mint az a korai magömlés, boldogítás helyett egy hülye ejakuláció.- Köszönöm, Istvánka. Ezért, csak ezért kértelek téged, mert én nem tudtam volna elmondani ugyanazt, ilyen szépen. Éppen így gondoltam, hogy... de hát már többször is megkért ő, azelőtt... Nem bírok állni, bocsássatok meg, pedig évek óta állok a munkahelyemen. Zsoci, kértek egy kis unicumot, jó? Találsz mindent a helyén. Légy szíves. Pohárkák ott vannak a tálcán. Üljünk le, és gyere te is közelebb, István. Ha nem lett volna Zsolt, egy kicsit szerettelek volna, de az is lehet, hogy nem. Az első perctől féltem tőled, és az nem engedte volna. Most és aztán, mióta ketten, vagyis már hárman vagyunk, cseppet sem féltem soha tőled. Annyi minden történik itt, s velem is, hogy le kell szoknom a félelemről.

A potenciális vőlegény üdvözült mosollyal remegtette a tálcát a kezében, nézték, megnyugodtak. István töltött a poharakba, nem mohón, hanem ahogy illik, miközben kereste a borvizes üveget, ami ásványvíz, nem látta, nem baj, majd. Enikő fölállott a két férfi mellé koccintáshoz, és a szokásos szavak szépen megteltek a Múló Időben ragyogó tartalommal, míg koccintottak; ilyenkor a szavak csak elindítanak kit-kit a maga pászmájában, mert mindenkinek magának kell megélnie mindazt, ami megtörténik percek alatt három ember között. A téma adott, tessék hármas-iker dolgozatokat írni, egymáshoz illőket. Visszaültek a fotelekbe, és a lánynak kellett szólalnia ismét. Mi van a másik csomagban, abban a kosárban, kérdezte tiszta, nem ünnepi kíváncsisággal. István jelentkezett a hullámhosszon, ó, semmiség, mondta, csak egy döglött csirke, szegénykém még meleg volt, amikor fölkaptuk, de eddig megmeredt.- Ne butáskodjatok, elhoztátok az István holnapi ebédjét? Vagy a mai vacsorát? Na lássuk csak, lássuk, gyertek csak, vegyük ki belőle. Jé, hát ez nagyszerű! Ez tisztára eljegyzési vacsora, jaj, hát nagyszerűek vagytok. De ezt föl kellene darabolni, én nem nagyon értek hozzá, nem szoktam egész struccokat sütögetni.

István vállalta az előkészítést, a tálalást azt nem. És amíg ügyködött egy illatos női köténnyel maga előtt, odabenn megiramlott az élet, Zsolt állkapcsai már nem dagadoztak, mint a kötéltépéskor.- Ne félj, ember, csak ne félj, megtartjuk a szenesi házadat is, ha akarod. És majd szépen mindent megbeszélünk arról, hol lakunk, meg minden. Megmarad a bástyád, a házikód, hiszen ott vannak a gyerekek, meg aztán ugye akarunk még gyerekeket? Én sem veled, sem nélküled nem készültem elköltözni innen. Tudom, neked mindened a falud, ahhoz nem nyúlhat senki, sem a várkastélyodhoz.- Szerintem ezeket a csirkealkatrészeket meg kellene melegíteni erre az

759