Életünk, 2003 (41. évfolyam, 1-12. szám)
2003 / 7-8. szám - Hoffmann Béla: A filozófus Dante
lehetséges filozófusról is folyt és folyik - hangsúlyozza Gentile érdemét abban, hogy Dantét az eredeti gondolkodó rangjára emelte, és hogy az olasz filozófia történetében helyet csinálva néki, mintegy ösztönzően hatott Nardi, Gilson és Imbach ez irányú kutatásaira. Külön fejezet foglalkozik a magyar Dante-recepcióval, amelyben például a fogalmi elem és a közvetlen élmény szerves egészének megállapítása (Fülep) valamint a középkori filozófia havas csúcsainak szárnyaló poézissé olvadása (Babits) mögül újra és újra a filozófia és a költészet kérdései - meg persze a műfajéi - bukkannak elő. A mű-egész értékelése és a dantei filozófiai-világnézeti eszmerendszer értelmezése szempontjából rendkívül izgalmas az az alfejezet, amelyben ezek egyik sarokkövévé Kelemen János a Paradicsom X. és XII. énekének olvasatát teszi, vagyis azt a problematikát, hogy miként értelmezzük: Szent Tamás Szent Ferencet dicsőíti, miközben dominikánus testvéreit korholja, illetve hogy Bonavenfura a ferencesek ellen rohan ki, miközben Szent Domonkos tevékenységét méltányolja, avagy hogy Tamás a Paradicsomba helyezett latin averroizmus képviselőjét, Sigert, míg Bonaventura a misztikus, eretnek-gyanús Giocchino da Fiorét dicséri. A szerző válasza meggyőzőnek tetszik: eszerint Dante egyetlen cél szolgálatába kívánta állítani a filozófiai és teológiai iskolákat, a vallási és szerzetesi mozgalmakat. De még inkább fontos a szerzőnek az a következtetése - s most már a poétika vizeire is kievezünk - hogy a szövegértelem teremtette szimbólumból kellene a történeti alakhoz közeledni, s nem a fordított utat járni, ha fel akarjuk tárni, milyen vonása volt is az, amely őt a szimbolikus jelentés kifejezésére alkalmassá tehette. Az értelmezés szempontjából nélkülözhetetlen és kikerülhetetlen a dantei allegorizmus vizsgálata és újszerűségének meglátása az allegória in factis, a teológiai allegória alkalmazásában. Kelemen rámutat arra, hogy a szereplők megőrzik a maguk egyediségét, történelmi konkrétságát, s nem fordíthatók le csupán absztrakt eszmék megszemélyesítőire, ahogy Gilson mondaná, de arra is, hogy az auerbachi ún. figurális szerkezet, az előképnek mint valóságos történeti képnek a költői nyelv révén való kiteljesedése, feltöltődése újabb értelemmel, termékeny hatással volt a Színjáték újraértékelésére, vagyis hogy a mű, amelynek első és szó szerinti értelmét - úgymond - történelmi értelemként kell vennünk, a Szentírás utánzása kíván lenni. A szerző különösen magasra értékeli Freccerónak az exegézis és a filológia szintézisét megteremtő értelmezését, amely szerint a Színjáték poétikája a megtérés poétikája, s mint olyan az Istenhez vezető út ágostoni modelljét, az én halálát és feltámadását követi, s mindezt kifinomult filológia-elemzések alá is támasztják. Ezen túl Freccero úgy a teológiai jelentést, mint a költői formát visszavezeti a nyelvészeti struktúrákban rejlő gyökereikre, s megfordítja a viszonyt köztük a verbum keresztény fogalma alapján, amely a nyelv és a valóság strukturális megfelelésének elvét hangsúlyozza. Vagyis, ha a teológia nyelvi analógiákkal írja le a transzcendens istenséget, akkor a teológiai elvek is visszavezethetők a szavak világára. A mai hazai Dante-recepciót a mai Dante-kép követi, amely a költőt laikus filozófusként határozza meg, akinek „rendszerében” a primátus az erkölcsfilozófiáé. A szerző ugyanakkor hangsúlyozza azt is, hogy Dante az emberi értelem szociális és politikai elméletét is megalkotta. A laikus jelző korántsem 726
