Életünk, 2003 (41. évfolyam, 1-12. szám)

2003 / 7-8. szám - T. Ágoston László: Eltékozolt évek

T. ÁGOSTON LÁSZLÓ Eltékozolt évek Csak ült a szobájában, és nézte az üres rajzállványt. Máskor is megtörtént ez vele, hiszen világ életében úgy szeretett dolgozni, hogy először maga elé kép­zelte a már kész épületet kerítéssel, parkkal, a teljes környezettel, és ebből bontotta le a részleteket. Most azonban nem volt papír a rajztáblán. Minek is lett volna? Senkitől se kapott megrendelést, és a feje is olyan üres volt, mint a kifüstölt méhkas. Nézte az állvány padlóba gyökerezett lábait, és ke­sernyésen elmosolyodott. Gyantaszagot érzett, a frissen gyalult fenyő édeskés gyantaszagát. Aztán meg a halottasház illatemlékei kavarodtak föl benne. Ke­sernyés krizantémok, gyertyák, művirág koszorúk, dohos gyászdrapériák... A koporsóban apja kisimult arcát látta. Mióta minden nappal közelebb jutott az ötvenedik évéhez, gyakran gon­dolt a halálra. Nem dacosan, lázadozva mint a húszévesek, nem is megfáradt bölcsességgel, mint az aggastyánok, inkább valamiféle gyermeki kíváncsiság­gal. Annyi mindent kipróbált már életében, annyi kudarcot kellett bezsebelnie, hogy ettől várta élete nagy kalandját, mely egy olyan világba röpíti, ahol szá­mára is terem valamiféle babér. Nem tudta szavakba önteni, mit is vár ettől az átváltozástól, azt se tudta, mi lesz majd azután, csak a zsigereiben érezte, hogy valaminek történnie kell, hiszen az nem lehet, hogy ennyi felhalmozott energia semmivé váljon. Az apja, nagyapja életére gondolt. Egyikük se érhette el, amire vágyott. A többi őséről nem lehettek emlékei, de az biztos, hogy ahány halottat látott, mind kisimult vonásokkal feküdt a koporsóban. És itt van ő, R, a tervezőmérnök, az építész, akinek most kellene a csúcson lennie. Házakat, városokat kellene építenie, hiszen ehhez ért, erre született. Az sem lehet vitás, hogy meg tudná csinálni. Százszor bebizonyította már, hogy a legjobb szakemberek közé tartozik. Az apja is bebizonyította, hogy az első gazdák közül való. Senkinek nem voltak olyan szép lovai a faluban, mint neki. A kukoricaföldjét hét határban megcsodálták. Öreg korára mégsem lehetett több, mint tejeskocsis a téeszben. Ő meg itt ül a rajzállvány előtt és lyukat néz a levegőbe. Az apja is halk szavú ember volt, soha nem állt a hangoskodók közé. Akkor kezdett el káromkodni, amikor elvették a földjét, és vágóba hajtották a lovait. Fél évet ült érte. Azt se tudták, él-e még... Micsoda világ ez, ahol annak van igaza, aki hangosabban kiabál? Micsoda világ ez, ahol csak a haláltól várhat az ember megnyugvást? Micsoda világ ez, ahol az építész munka nélkül bámulja, hogy a fegyvergyáros nem győzi zsebre vágni a számolatlanul jött dollárjait?! Már-már ott tartott, hogy hangosan elkáromkodja magát, amikor megje­lent a szoba ajtajában Klári, a felesége, és halkan figyelmeztette: 720

Next

/
Oldalképek
Tartalom