Életünk, 2003 (41. évfolyam, 1-12. szám)

2003 / 7-8. szám - Bratka László: Jereváni tévé

vált. De röviden és ékesen szól a viszonyokról, hogy az orosz állam 1903 és 1905 között elvette az örmény önállóságot megtestesítő egyház javait; jellemző példa, hogy Jugyenyics, a későbbi fehérgárdista tábornok, az első világháborúban meghirdette az „Örményország örmények nélkül” elvet, és kozákokat telepített örmény területre.

K: Az örmény történelem talán legtragikusabb szakasza, az örmények ellen 1915-ben elkövetett török népirtás, a nacionalizmussal, népirtásokkal sújtott XX. század első ilyen cselekedete. Mit tehettek ellene, miatta a nem Törökországban élő örmények?

V. M.: A hajdani Örményország nyugati része, ahol az események lezajlottak, a Török Birodalom területén volt, a keleti az Orosz Birodalomban. Legfeljebb annyit tehettek az örmények, hogy tömegével jelentkeztek önkéntesnek az orosz hadseregbe és hősiesen harcoltak a törökök ellen. Önálló kezdeményezésre csak az 1918-20 közt fennálló független Örményország volt képes. Elképesztő áldozatokat vállalva menekültek, árvák tömegeit fogadta be a szegény ország. Egyébként a sevres-i békekonferencián az eredeti tervekben nyugati és keleti örmény területekből létrehozandó háromszázezer négyzet- kilométeres Örményország terve szerepelt. A tervből nem lett semmi, mert az antant hatalmak meghagyták a vesztes Törökországnak az örmény területeket, hogy megnyerjék a Szovjetunió, a bolsevizmus elleni politikájuknak. A nyugati államok ilyenfajta hozzáállása nem szokatlan. Például a XIX. század közepén azt követelték, hogy Törökország adjon alkotmányt az örmény vilajeteknek, erre a törökök vámkedvezményben részesítették a nyugati országokat, amivel kettős célt értek el. Egyrészt a nyugatiak megértőbbekké váltak az alkotmány kérdésében a törökökkel szemben, másrészt az olcsó nyugati áru tönkretette a helyi termelés fő erőit jelentő, jórészt manufakturális körülmények közt dolgozó örmény iparosokat.

K.: Térjünk vissza a közelmúlthoz! Említette, hogy 1988-ban, Magyarországról való hazatérése után az Örményországban zajló folyamatok meghatározó erejét jelentő párt lapjának főszerkesztő-helyetteseként közéleti szerepet vállalt. Hogy alakult az Ön politikai, politika közeli pályafutása.

V. M.: Több dologban is vitáztunk az Össznemzeti Mozgalomhoz tartozó barátaimmal. Természetesen nem én találtam ki, amit mondtam, hanem már megfogalmazott álláspontokhoz csatlakoztam, mint ahogy ők is. Ők például ortodox liberális elveket vallottak, és mindent a piac törvényeire akartak bízni, én amellett voltam, hogy bizonyos állami beavatkozásra szükség van, hiszen a világ nem várja epekedve, mikor támad föl az örmény gazdaság. Fő ellentétünk a karabahi kérdésben fogalmazódott meg. Indulatok vezérelte harcok folytak Azerbajdzsán és Örményország közt, azeri területen. Az azer- bajdzsáni örmény enklávéban volt egy azeri enkláve. Én a kezdet kezdetétől azt mondtam, hogy ezt az enklávét el kell foglalnunk, és azeri területen korridort kell hozzá nyitni. Tárgyalni csak akkor lehet bárkivel - azeriekkel, oroszokkal, a nagyhatalmakkal -, ha van valami a kezünkben. A vitapartnereim viszont úgy vélték, hogy nem szabad azeri területet elfoglalni, hanem mindent tárgyalásokkal kell megoldani. Az idő egyébként engem igazolt.

A barátaim ekkor a szememre vetették, hogy könnyen beszélek a fővárosban, miközben örmény fiúk esnek el Karabahban. Erre otthagytam mindent,

637