Életünk, 2003 (41. évfolyam, 1-12. szám)
2003 / 7-8. szám - Molnár Miklós: Isten a metrón
ragaszkodott az előírásokhoz: — Itt, kérem, nincs pardon, ha valaki jegy nélkül utazik, viselje is a következményeket, és fizessen büntetést! FÉRFI Az illemtudó, tisztes polgárok megvető tekintettel dühös átkokat szórtak az arabra. Minden tekintetben igazat adtak az ellenőrnek: „Mert ezek az idegenek azt hiszik, mindent szabad nekik”, meg hogy „Jobban tennék, ha nem ennék itt a kenyerünket, hanem visszamennének oda, ahonnan jöttek”. Akár meg is esküdtek volna, hogy a potyautas igenis bűnös és büntetést érdemel, ha másért nem, hát a bőre színe miatt. Isten a rokonszenv vagy a szánalom érzése után kutatott a tömegben, de nem talált semmit — mintha a mellkasukban nem dobogna szív. NŐ Megérkezett a rendőrség. Az egyenruhás emberek az arab ellenvetéseire most már nemcsak szitkozódással, hanem ütlegeléssel válaszoltak. A rendőrautóban majd jól megverik, aztán a rendőrségen meghányják-vetik, hogyan szabadulhatnának meg tőle. A rengeteg bántalom hatására az arab össze fog omlani. Az éjszakát a börtönben tölti, és holnap vagy holnapután a kihágási bíró elé állítják, aki nem embert fog látni benne, hanem csupán megbírságolandó páriát. Büntetést ró ki rá, de az arabnak nincs pénze, hogy a bírságot kifizesse, ezért visszakerül a börtönbe, az illetékesek pedig pecsétet ütnek az útlevelébe, hogy „nem kívánatos”, és száműzik az országból, visszakergetik hazájába, ahonnan a jobb élet reményében menekült el. FÉRFI A tisztes polgárok pedig, az ellenőr, a tanúk, a vádlók, a kihágási bíró és a többi közömbös ember, akiknek mindig üde a leheletük, de pudvás a szívük, tiszta a kezük, de beteg a lelkűk, továbbra is nyugodtan alhatnak fehér, tiszta párnáikon. Hála nekik és tisztes erőfeszítéseiknek, továbbra is fennmarad a rend a társadalomban, és csak kevesen veszik észre az igazságtalanság fojtogató jelenlétét. De Isten érezte a bűzt, fölfordult a gyomra, hányingere lett attól, amit látott és hallott a Chátelet állomáson. NŐ Dél körül járt az idő, amikor Isten ismét beszállt egy szerelvénybe. Hátul, a kocsi végében szerelmespár csókolózott, és mint a szerelmesek általában, úgy érezték, mintha egyes-egyedül lennének az egész világon. Isten előre tudta, hogy a fiú meg a lány megfeledkeznek majd az állomásról, ahol le kellene szállniuk, de nem figyelmeztette őket, hadd maradjanak még egy ideig földi mennyországukban. Boldogok voltak a fészekben, amelyet a sokaság ölén raktak maguknak. Megszűnt számukra az idő, és nem gondoltak semmire, csak egymásra. Isten mosolygott; kedvelte a szerelmeseket. Az esküvőn majd, mikor ezek ketten egybekelnek, ő is ott lesz, mert mindig jelen van, amikor a szerelem ünnepét ülik. FÉRFI Étoile volt az állomás neve, ahol Isten kiszállt a szerelvényből. Éppen indulni akart a folyosók labirintusa felé, amikor váratlanul egy férfi - úgy negyvenéves lehetett - hangtalanul összeesett a közelében a peronon. Férfiak és nők siettek el mellette a kijárat felé, csak kevesen álltak meg egy pillanatra, de őket sem az összeesett ember érdekelte, hanem az esemény, amiről majd 594
