Életünk, 2003 (41. évfolyam, 1-12. szám)

2003 / 6. szám - Benda Mihály: A pécsi múzsa

mázzá. A kötet harminc év kritikai terméséből válogat. Időrendben a legko- i’ábbi, az 1968-ban, a Jelenkorban megjelent Merülő Saturnus, az utolsó pedig az 1998-ban, az Új Könyvpiacban napvilágot látott Weöres Sándor egybegyűj- tött levelek című írása. A Magvető Kiadó jóvoltából, Illés Árpád képével a fedlapon megjelenő Me­rülő Saturnus a Weöres Sándor recepciótörténetében is igen fontos szerepet játszik. Ez az első kötet, amelynek fogadtatása már egyértelműen a nagy köl­tőnek szól, és ekkor jelennek meg Weöres költészetéről az első fontosabb elem­zések is. Tüskés Tibor nem tekinti az irodalmi művet „puszta szövegnek, ami csak arra való, hogy a vizsgáló elme csillogását, okosságát bizonyítsa”. Szerinte „Weöres lírája a nyelvi struktúra, az elemek felől (is) megközelíthető. Legho­mályosabb versének is van egy-egy kulcsszava (például a Fúgának a »kígyó« vagy a Soha még egy kert...nek a »kert«), s ezek a szavak gyakran fogódzót kínálnak a vers egészének megértéséhez.” Persze akkor se keseredjünk el, mondja Tüskés, ha „vannak a kötetben versek, amelyek zárva maradnak az olvasó tekintete előtt” (...) „Bizony elképzelhető. De ez nem ok az aggodalomra. Ez minden nagy költészet sajátja. Ez szabadítja föl látomásainkat, ez tesz cse­lekvő részesévé a művészi újrateremtés folyamatának, ez valósítja meg az al­kotó, a mű és a közönség közötti kapcsolatot.” A két idézet arra utal, hogy Tüskésnél egy strukturalista és egy recep­cióesztétikai felfogás körvonalai rajzolhatok meg. Bár az előbbi hatása elem­zéseiben erősebbnek ítélhető: ismertetésében mindig kulcsfontosságú a vers nyelve, és igyekszik a versek szövegéből kiinduló elemzésekkel bemutatni a művek szépségeit. Tüskés kritikái nem csak az adott könyv ismertetésére szorítkoznak, min­dig találunk utalást Weöres korábbi műveire is, mindig igyekszik az új alko­tást a már meglévők mellé besorolni. így a sorba állított kritikák kirajzolnak egy életművet, amelyben minden egyes kötet egy „új évgyűrűt növeszt a régiek köré”. Tüskés „a valójában mélyen homogén, egységes és az időben is alig módo­suló” költészetben leginkább a zeneiséget, a játékosságot és a kompozíciós biz­tonságot értékeli: a költő nem ismer formai lehetetlent, és ahány vers, „annyi formai képlet”. A poétikai elemek szerinte „versszervező szerepet” kapnak. Egyszer a cím, „máskor a rím válik versteremtő erővé”. Arra, hogy miképpen válnak a formai elemek a vers értelmezésének kulcsává, a korai kritikák nem adnak eligazítást. Elfogadva Tüskés elemzését, én Weöres zenei szerkesztésének elvét ha­sonlónak érzem a Verlaine mindenki által jól ismert Költészettanában kifejtett zeneiséghez. Itt a zene a megnevezés és a referencialitás aktusához kötődő jelentésességgel szembeni nyelvi mozgásokat jelöli: ,fía szókat írsz, csak légy hanyag, / és megvetőn dobd a zenének, / mert édes a tétova ének / s a kétes, olvadó anyag.” (Kosztolányi Dezső fordítása) Magánál a költőnél is találunk erre utalást, így ír 1943-ban Várkonyi Nán­dornak a Medúza összeállításának idején: ,A forma mellé végre megjelent ná­lam a tartalom, de minden eddigitől eltérő módon. Ennek a tartalomnak nincs logikai láncolata, a gondolatok, mint a zeneműben a fő- és melléktémák, ke­ringenek, anélkül, hogy konkréttá válnának, az intuíció fokán maradva. Eze­560

Next

/
Oldalképek
Tartalom