Életünk, 2003 (41. évfolyam, 1-12. szám)
2003 / 6. szám - Molnár Zsuzsa: Háromszor egy perc
hatatlanok] szintén...” (Szabó B 1997, 206). Mindkét fél elérte célját - a beszélgetés apropója itt is szolgáltatás - semmiféle gát nem bukkant fel. Ebben a történetben mintha az olvasó, nevezzük tapasztalati világának egyes eseményei, tárgyai csupán díszletként lennének jelen, ide tartozik a nyelv is. Itt nem lehet szintaktikai meghibásodásra fogni a meg nem értést (hiszen nem is nem-értésról van szó), hanem mélyebben, a szemantika vagy talán a pragmatika terepén kell keresni a kódváltás nyomát. Mert váltásról lehet szó, de nem olyanról mint a kalapos történetben. Olyan lehetséges világot kell képezni, itt valóban csak az értelmezőnek, ahol elfogadott a biztosan bekövetkező halálról társalogni, kiválasztani annak módját. Azonban nem is eri'ől van szó, a halál itt teljesen marginálisan kerül szóba, mint „kis bibi”, mellékhatás, amelynek ténye ugyanúgy a felsorolandók közé tartozik, mint az indulás-érkezés, célállomás. Mellékes a szereplők viselkedését tekintve, de az összes, egymás mellé állított motívumot megfigyelve, „dekódolható”, hogy valójában csak erről beszélnek. Légi-égi-kisasszony lapoz a légi-égi-menet- rendben; a megérkezés célja nem szimplán egy főváros, hanem Szent Péternek, a Mennyek kapuőrének városa, előkészületek is történnek: „Majd beveszek este egy erős altatót”, végül a konkrétumokat (fölrobbanni, szétzúzódik egy sziklán) így nem felülmúlva, de másképp kimondva ugyanez: ,A bécsi géppel ugyanis elvesztek egy napot.”, „Eszerint ön mindenképpen elveszít egy napot? - mosolygott rá a légikisasszony.”. És még a cím is lehet a szabad akaratnak, a halál idejének és módjának szabad meghatározási lehetőségének a változata. Atoposzt figyelembe véve - élet=út, végcél: halál, mely utazásnak lehet rendje, menetrendje — nem véletlen a kontextus sem, és Leibnitz egyik gondolatából kiindulva, azon sem lepődhetünk meg, hogy a jövő előre látásáról van szó. Itt érkezhetünk el ugyanis egy irányból, ha nem is egészen a megértéshez, de a megismeréshez igen. „...Leibnitz törekvésének jelentősége, hogy olyan igazságokat keressen, amelyek metafizikaiaknak mondhatók, vagyis nemcsak az ember, hanem bármely lehetséges, megismerésre képes lény számára szükségszerűen igazak, mégpedig minden időben és így a világ minden állapotában. Leibnitz a megismerésre képes lények körét - a középkori skolasztika klasszikusaira támaszkodva - ténylegesen kiterjesztette olyan szellemi lényekre is, mint az angyalok vagy az üdvözöltek. A szellemi lények legtökéletesebbje, a minden korlátozottság nélkül elgondolt lény azonban nem más, mint maga a Teremtő, minden létezés és történés végső oka.” (Bernáth 1998, 235) Itt tehát ez a leibnitzi korlátlan megismerés a kiindulási alap. Nem kell azonban Leibnitzig visszamennünk, hogy összefoglalásul megalkossuk a magunk értelmezési kódjait, amelyek mindhárom Örkény-szöveg- hez kulcsot adhatnak. Közismertek az ilyen és ehhez hasonló állítások: csak egy tökéletes nyelvben tartozik minden kifejezéshez csupán egy jelentés, a nyelv nem átlátszó, sajátos csapdákat állít fel az ismeretszerzésre törekvő használójának. Itt azt tapasztaljuk - szemléltetésként a Sokszor a legbonyolultabb... című novellát használom elsősorban - hogy ugyanazokkal a fogalmakkal, megismételt mondatokkal folyik a társalgás, a tízszer előforduló ’gumimatrac’ kifejezést, három alkalommal a szót megérteni vagy a dolgot megismerni nem akaró lány említi. Talán ez lehet a kulcskérdés: a fogalomról mint tárgyról nem tud? Vagy a hangsort nem ismeri fel? Vagy mindkettőre képes, csak mégis jelentéselcsúszásról van szó? Gondosan végig kell nézni, hogy a 552
