Életünk, 2003 (41. évfolyam, 1-12. szám)
2003 / 6. szám - Rákosy Gergely: Nyúltetem II.
visítva rohan az udvaron körbe-körbe, de mindjárt elkapják őket is, lábukat összekötözik, és röpülnek a kecske mellé. Azzal vége, néma csönd, mert más nincs, semmi sincs, csak az asszony elfojtott zokogása. Látta, hallotta, elképzelte, a három összekeveredett. A zokogást nem hallotta, de látta a feleségét, amint lehajtott fejjel áll a teherautó közelében, a malacokat nem látta a vesszőkerítéstől, de a hullámzó sivításukat jól hallotta. (A kerítést három éve fonta újra a nagyobbik fiával, bár a kisebbik és a lány is szépen besegített, hordták és kézre adták a vesszőt.) A tyúkokat nem látta, nem hallotta, éppen ezért volt biztos benne, hogy már a sötét zsákban zsúfolódnak, némelyik kitekert nyakkal, igazi nagy némaságban. A kecske fehérsége messze világított a platóról - hirtelen alkonyodott -, moccanatlanul állt, még csak nem is mekegett, talán a kötél volt olyan szoros a nyakán, hogy azért. „Ha legalább franciák lennének vagy kínaiak, vagy akár amerikaiak... De nem, a honfitársaim. Honfitársaim, a rend, a nyugalom és béke géppisztolyos őrizői!” Rosszullét fogta el a gondolattól. Keserűség, düh, szégyenérzet és tehetetlenség egy gomolyagban. Harc? Mi esélye lenne öt géppisztolyossal szemben? És nem is ez az igazi kérdés, mert ha ő meghal, hát meghal, de ezek az asszonyt is megölnék s vele a még meg sem született gyereket. Ezt az egyet nem lehet kockáztatni. Aki még nincs, az mindent megérhet. Talán mire magára eszmél, béke lesz, nem pla- kátos, nem röplapos, nem szájtépős, igazi béke, s a rizst sem kell majd kanalanként porciózni... Talán... Igaz, az első négynél is ugyanezt gondolta, hiába, annál inkább nem adhatja fel a reményt ennél a szegény, nem várt, megkésett, s minden bizonnyal utolsó ötödiknél. Nem adhatja fel, s éppen ezért nem kockáztathat. Igen. De hát itt lapuljon, mint egy gyáva sakál, mialatt mindenét elviszik?! Nem! Lefektette a bokrok közé biciklijét - még az hiányozna, hogy erre is szemet vessenek -, kirakta mellé a pisztolyt, de még a zsebkését is, akármi lehet, ne legyen ok. Mikor belépett az udvarra, éppen az utolsó (második) malacot hajították fel a platóra az első mellé - mindkettő durván és kapkodva gúzsba kötve, a zsinegekre vér szivárgott, de ezt már nemigen lehetett észrevenni, erősen alkonyodott, a színek és fények elillanóban voltak, s különben is a hangok uralkodtak, a malacok torkuk szakadtából visítottak, a fejét rángató kecske kétségbeesetten mekegett, a zsákban a tyúkok mintha a föld alól káráltak volna, és az asszony is sírt, bár alig hallhatóan. Huang Van Duan apja számára ez a majdnem néma sírás volt a leghangosabb. Minden másképp történt, mint ahogy elhatározta, nem akart kiabálni, még csak hangoskodni sem, mégis muszáj volt felemelnie a hangját, talán ez volt a hiba, vagy hogy lecsapni készülődött a kis udvarra az este, mely minden mozdulatot sejtelmessé tett - bár ki tudja, az okok olykor kibogozhatatlanok, máskor viszont annyira meztelenül durvák, hogy nincs is rajtuk mit kibogozni. Pedig szépen kezdte, csak azt mondta, amit az imént a szívében gondolt. 533
