Életünk, 2003 (41. évfolyam, 1-12. szám)
2003 / 5. szám - Írottkő Stúdió
ÍROTTKŐ STÚDIÓ VII- Halló!- Apám, én vagyok az, Kumar.- Micsoda? Hát nem alszol a szobádban?- Úgy döntöttem, megtudom ki, mi és valójában hol vagyok. Kérlek, menj be a szobámba és keltsél fel...- Fiam, ez nem lesz jó...- Mégis kérlek, azonnal, elegem van ebből az egészből! Az apa elindult a fia emeleti szobájába. Kinyitotta az ajtót és meglátta a mélyen alvó Kumart.- Ébressz fel! - üvöltötte a fiú a telefonba.- Attól tartok, fiam, hogy az istenek ezt nem néznék jó szemmel...- Ugyan már!!! Az apa megpróbálta felrázni a szúnyoghálók alatt alvó Kumart. Húzta-ráncigálta, csiklandozta és csipkedte, a fia viszont alig résnyire nyitotta ki szemét. A „Telefonőrült”-nek is becézett II. Kumar elájult az önmegismerés lehetőségétől. Vagy talán a világközi utazásokon megéhezve gyengült le? (A filmesek ezt minden bizonnyal két egyidejű képkockával jelenítenék meg: az egyiken az apa ébreszti a fiát, a másikon a sötétbőrű ifjú eszméletét veszti egy japán feliratú telefonfülkében.) Kumar végül felébredt, a telefonvonal megszakadt.- Hol vagyok? - kérdezte pislogva.- Otthon - válaszolta Rantranar.- Teljesen kimerültem, teljesen kimerültem - ismételgette Kumar. Ez a játék az alvó hasonmással veszélyesnek tűnt. Ugyanis Kumar gyerekkorától, pontosabban ötéves korától mindig párhuzamosan ébredt fel. Most ez is megváltozott... Az álom lett a valódi világa, egyedüli bizonyossága. Többé nem Bombayben kelt fel, hanem állandóan új, ismeretlen helyeken. El tudják képzelni, mennyi erő kellett az ébredéshez? Mindig a saját ágynemű, a párna, az ismert tárgyak nélkül, amelyek nap mint nap körülvesznek minket? És évekig így? Egész életemben emlékezni fogok kétezer-nyolc macedón tavaszára. A vonatok még mindig csigalassúak. A vasút álmosító ritmusa. Egy egész örökkévalóság Skopljétől Bitoláig. Mint mindig, most is egyedül utazok. Három hónapja le sem hunytam a szemem... Jót tesz ez a fűkeverékből készült, álmatlanság elleni tea. Bitola. A platánok és a fenyvesek árnya jó rejtekhelynek bizonyul a délutáni hőség elől. Nem érzem idegennek magam, ha azt kérdezik, honnan jövök és merre tartok. Georgiával véletlenül ismerkedtem meg. Azon a napon Bitola régi negyedeiben - a felejtésnek és az időnek átengedett utcákon, melyek a század elején még oly élőek, szépek és gazdagok voltak - csatangoltam. Itt többféle vallású és nyelvű mesteremberek és kereskedők éltek, akik jó üzleti érzékkel használták ki a város fekvését, helyzetét; északkal és déllel egyaránt kereskedtek. Az árnyékos utcák labirintusában bekukucskáltam a rég elhagyatott, méltóságukat vesztett házakba és épületekbe. Voltak itt gyönyörűen díszített, mesterien megmunkált kerítések, melyeket már évszázadok óta rozsda mart, burjánzott a vérvörös rózsa, amit már nem gondozott kertész, mindent benőtt a fű, felvert a gaz, ragadt a bogáncs, néhol betört ablakok keretét lehetett látni, máshol ódon kopogtatókat a lelakatolt ajtókon... Egy elágazásnál szokatlan jelenséget vettem észre. Az elvadult udvarban egy sötéthajú nő támaszkodott a terebélyes fa törzsének, kissé összehúzta a vállát, térdein egy papírt tartott. Valahonnan friss kávé illata szállongott, összekeveredve a virágzó kerti rózsáéval. A nő lábainál kréták és rajztömb-lapok hevertek. Teljesen belefeledkezett a skiccelésbe. Ekkor a Nap a felhők mögé bújt, és az egész látvány valószerűtlennek hatott. S mivel távol volt
