Életünk, 2003 (41. évfolyam, 1-12. szám)
2003 / 5. szám - Czakó Gábor: Ádáméva
Fertőtlenít, a nyál fertőtlenít (2 szó)! - magyarázta okosan. A páciens pedig még erősebben harapta a bőrhüvelyt, mert oly kínos nevetési inger támadt rá: Monna Tonnának kétségtelenül a szája a legmocskosabb testrésze. Most ráadásul véres is lett. Mosolygott vele szélesen, amikor a sörétszemet diadalmasan fölmutatta a foga között. A vér és az ólom ízével együtt a boldogság zamata áradt szét az asszony lényében. A boldogság pedig a tokaji aszúra hasonlít. Ez a bor az első pillantásra édes, a másodikra fanyar, ezért sosem émelyít, s ebben különbözik más, magas cukorfokú boroktól, valamint a pusztán altesti kielégülések kéjétől. A tokaji dráma, a menny győzelme a pokol fölött; a végtelen irgalmú Nap hagyja zengeni a vulkánhegyek gyomrának savait, mert a diadalban tényleg ott borong a fájdalom, a csalódás, a kétség. Játszanak csak a mélyen lakozó erő fölött, ahogy a sima bőr remeg, amikor az elszánt izmok összefeszülnek alatta. A tokaji bor és a boldogság ilyesféleképpen bonyolult, konfliktusoktól izgalmas regény, amelyben az ellentétek oly nyíltak, akár a krizantém virága a temetői csokron. Hosszadalmasan részletezhetnénk, hogy Decibella a boldogságot egyenest a gazságának köszönhette, amikor se szó, s beszéd, mellbe lőtte ezt a szegény ürgét. Továbbá mérhetetlen ostobaságának, hiszen meg sem fordult a fejében, hogy akit meglőnek, az belepusztulhat. Gaztett és balgaság? Micsoda kimúlt kérdések! Na és a jóság! Hogy valaki jót tegyen az élet piacán, ahol mindenki a vetélytársa? Csak azért, hogy a másik nyeljen vele! És ez ennyire pompás, ennyire boldogító! A (3 szó) életbe! A túlélőkéssel alkalmas kötszereket metélt a lepedőből, ellátta a sebeket. A maradék vásznat magára tekerte, s igen helyénvalónak találta, hogy mégiscsak rendesen fölöltözzék. Arcáról, kezéről lemosta a vért a patakban, majd térdét szemérmesen összezárva leült a fűbe. Elmerengett. Persze Gusztávon, aki a fáradtságtól laposakat pillogott. Szólni akart, leintette, mire Gusztáv csöndesen elaludt. Az emberem. Bement a házba, a szekrény aljából kihozott egy szolgálaton kívüli abroszt, betakargatta. Visszaült iménti helyére. Fehér és Fekete többször is körülszimatolta: nehezen sikerült összeegyeztetniük orruk és szemük ellentmondó tapasztalását. Az emberem. Az angyal lélekszolga. Küldetése megszabja őt - ez az állapot az ő boldogsága. Fél kézzel megállíthatná a bolygó körül vándorló kontinenseket, okossága isteni, tudása a tenger végtelenjével mérhető, nálánál a Nap sem szereti jobban Alkotóját, a teremtést és annak összes lényeit. Igazi lakóhelye a lélek, annak is a legmélye, ahol a lélek a mennyel összeér. Innen figyelmezteti emberét, ha az valami ballépésre készül. Az embert azért szereti különösen, mert az ember hozzá képest esendő, ráadásul halandó, mégis fölülmúlja őt. Éppen emiatt! Az ember ugyanis, amikor megszületik, akkor súlyos föld-ruhát ölt, és föld ruhájában olyan tapasztalatokhoz jut, amelyekből az angyalok kimaradnak, tudniillik a föld ízei, például a csók, a szabadság vagy a halál, magában a kóstolásban keletkeznek. 416
