Életünk, 2003 (41. évfolyam, 1-12. szám)
2003 / 5. szám - Czakó Gábor: Ádáméva
amellyel a teremtés káprázatos művében annyi feladatot bízott az esendő emberre, s bizalmát továbbra sem vesztette el... A madarak a fészkükbe bújtak, amelyik pedig ott nem talált menedéket, az a tyúkólba költözött, a fészerbe, a kőfal üregeibe, a faodúkba és a forrás kicsi barlangjába. Oda menekültek a fészkükből kiöntött nyestek, rókák, menyétek. Összebújva melengették egymást, mert az iránytalanul terjengő sűrű pára átáztatta a bundákat és a tollruhákat. A harmadik nap végére elállt a zuhatag, de még egy teljes nap kellett ahhoz, hogy a levegőben örvénylő vizek mind lehulljanak. A Nap már lenyugodott a Nagy Kevély mögött, mire a felhőboltozat végleg összeomlott. A maradék roncsokat azért vörösre festette, és a keleti égboltra hármas szivárványt festett. Pár pillanatra csak, de a madarak rögtön a levegőbe vetették magukat, hogy meg sem álljanak odáig, hálótársaik, a rókák, nyestek és menyétek utánuk ugrottak, kaffant a foguk, mert bizony megéheztek a negyednapos böjtben. A professzor meggyógyult, Marie-Therése pedig megfázott. A professzor fölkelt, megmosakodott a patakban — a víz legalább a háromszorosára duzzadt, s a medencének szánt gödröt derekasan kibővítette. Marie-Therése köhögött. Mentás nyalókát szopogatott, de rántottára gondolt, zsíros kenyérre, bablevesre. A kertben valaki járt. Egyikük sem látta, de nyilvánvaló volt, hogy a fák találkoztak vele, hiszen itt és ott, szinte ösvényt jelölve, nem recsegtek- roskadoztak tovább a rájuk tapadt tömérdek víz súlyától, hanem szinte kutyamód lerázták magukról, szabályos helyi záporokat támasztva. A paradicsomok ledobálták magukról meghasadozott, penészes gyümölcseiket, a földre vert napraforgók fölemelték a fejüket, a szőlők, a babok és uborkák remek kapaszkodókat találtak kacsaiknak és szemlátomást nőni kezdtek. Rengett a föld. Akkor heves lökésekkel, most gyöngéden ringott csupán, és halkan morajlott hozzá, mintha egy dajka próbálná elnyugtatni mindazt, ami még állva maradt. A kecskék föl s alá száguldoztak, átugrottak a kőfalon, oda-vissza százszor. Fehér és Fekete előjöttek a kaptárak mögül, és Marie-Therése-zel és a professzorral is közölték, hogy gyermekeik születtek, lehet nekik gratulálni. A két ember külön-külön végighallgatta a kutyákat, ahogy illik. Nem értették a mondókájukat, mert egymás szavába vágtak. Fekete, a kan, szigorúan a tényekre szorítkozott, Fehér, a szuka, a részletek gyönyörűségeit ecsetelte. Lelkendezett, hogy az egyik kölyök farkincája ilyen kunkori, a másik fülecskéje már most kajla, a harmadiknak — bár a szemük még nem nyílt ki - a tekintete egész biztosan huncut lesz, látni az orra állásáról! Sejtették azonban, hogy a kutyák életében roppant fontos dolog történt. Ezt onnan tudták, hogy az övékében is. Fontosabb, mint akkor. Mert akkor csak összeomlottak a házak, a tudomány, az állam, a villanyhálózat, az ENSZ és a Világbank, de most, ebben a néhány napban, bennük is megtörtént valami hasonló. Ha lett volna kinek, akkor sem tudták volna elmondani, hogy különös, új érzés csírázott a szívükben. Ha ismerték volna a nevét, békességnek nevezték volna. Ijedtükben félelemnek vélték, tudatlanságukban fáradtságnak. Min400
