Életünk, 2003 (41. évfolyam, 1-12. szám)

2003 / 4. szám - Kárpáti Tünde: Kilencvenöt év Ördöge

kapcsán nem ejtettünk szót, bár illett volna, mivel a korabeli recenziók utalnak arra, hogy a II. felvonásbeli modern szalon eddig szokatlan, új kiállításának nem kis szerepe volt a darab hatalmas sikerében.23) Schöpflin Aladár írásából24 kiderül, hogy ekkorra már lecsengett a nagy „első' magyar darab, ami kijutott külföldre”-kultusz. Szinte természetes, ha egy magyar drámának nem csak hazájában, de külhonban is vannak bemutatói. (Annak következményeképpen, hogy Az ördög sikere után a külföldi színházak kezdtek érdeklődéssel fordulni hazánk színpadjai felé, több magyar szerző drámája is színre kerülhetett Európában és a tengeren túl is.)

Hiába voltak azonban hatalmas külföldi sikerei Az ördögnek, a harmincas években egyetlen új premierje sem volt Magyarországon. Ősbemutatója negyven éves évfordulóján a Szivárvány hasábjain röviden megemlékeztek róla, újabb bemutatójára azonban legközelebb csak a negyvenes évek végén került sor (1948. szeptember 4. - Modern Színház, rendező: Szabolcs Ernő). Az akkori bemutató a Molnár-darabok magyarországi betiltása előtti utolsó premier volt. (Molnárt a fordulat éve után nem csak leparancsolták a magyar színpadokról, de a Aosonczy Gézáék hírhedt könyvindexe papírzúzdába küldte Molnár majdnem minden művét”25. Ez az állapot az ötvenes évek közepéig tartott. Hét év szünet után 1955. november 20-án kerülhetett újra színre Molnár-darab Magyarországon, mégpedig a Vidám Színpad 1954-ben létesített kamaraszínpadán, a Kis Színpadon Az ibolya - rendezte: Horváth Tivadar.) A kritikai vélemények egyöntetűen mondták ki felette az utókor ítéletét: a varázs megfakult, a darab elavult. Leginkább szellemességét vélték idejét múltnak. A színpadra állítok számíthattak az efféle bírálatokra, talán ezért is „tűzdelték meg” néhány Buday Dénes sanzonnal - a kritikusi véleményekből láthatóan elég kevéssé sikerült módon.26

Esetleg ennek a mérsékelt sikernek is szerepe volt abban, hogy csak tizenöt évvel később, 1963. december 17-én mutatták be legközelebb a darabot. Ekkor az egykori nagy sikerek színhelyén, a Vígszínházban az a Horvai István vállalkozott színpadra állítására, aki 1950-ben a Molnár-darabokat oly nagy hanggal utasította ki - az akkori kultúrpolitika kívánalmainak megfelelően - a magyar irodalomból. (1950-ben a Magyar Színház- és Filmművészeti Szövetség kétnapos, a magyar dráma és színház helyzetének áttekintését feladatul tűző konferenciáján felszólaló Horvai István szerint Molnár és epigonjai „kommersz-szemetének” nincs helye a magyar színpadokon.27) A darabnak félkudarca lett. A recenziók többsége most is a tizenöt évvel ezelőtti kritikusi véleményt osztotta: a vígjáték elavultságát emelte ki. Ennek legfőbb okát az általánosíthatóság és örökérvényűség hiányában látták. A kritikusok közül is csak néhányan vették észre28 - a darab rendezője pedig meg sem látta - a darabban meghúzódó „ön-paródia” lehetőségét. A vígjáték így minden karikatúra nélkül, „dezilluzionált”, „irracionalizmusától megfosztott”29 rendezésben került színre. A darab egyedüli erényének akkor csak a „közhelyekkel való szemfényvesztő játékát”30 és szellemességének formai ötletességét tartották. A gondosabb véleményalkotásról elterelte a figyelmet egy, a Magyar Nemzet hasábjain folyt polémia, amelynek gyújtópontját Kürti Pál ironikus hangú kritikája adta. A polémia kevéssé a konkrét Molnár-drámával, mint inkább a molnári daraboknak a korban epitheton ornansavá vált „kispolgári” jelzővel és annak különböző jelentésárnyalataival foglalkozott. A polémia a fogadtatás369