Életünk, 2003 (41. évfolyam, 1-12. szám)
2002 / 3. szám - Gyürky Katalin: A szexus ösztönének mágusa
szül, és kétségbeesésében ,,homokot tömköd a gyermeke szájába.” A gyermektelen nőt pedig - az elfajzott orosz családi viszonyok miatt — Rozanov szerint az orosz irodalom is idealizálja, megfosztva őt természetes biológiai feltételeitől. Rozanov itt elsősorban Puskinra és főhősnőjére, Tatjánára hivatkozik, aki gyermektelen, és ez lesz az a pont, ahol Dosztojevszkijjel Rozanov először száll vitába. Mielőtt azonban Tatjána gyermektelenségére és az ezzel kapcsolatos dosz- tojevszkiji és rozanovi elképzelésre rátérnék, utalnom kell arra, hogy Rozanov általában hogyan viszonyult Puskinhoz, és arra, hogy hogyan értékelte Dosztojevszkij és Puskin viszonyát. Ami Rozanovnak a Puskinról alkotott képét illeti, azt eleve beárnyékolják a Tatjána alakjáról alkotott — később kifejtendő — nézetei. Rozanov ugyanis eléggé ellentmondásosan nyilatkozott elődjéről. Dicsérte, de dicséretében egy ellenséges hangnak, kételynek mindig volt helye. Gollerbach szerint Rozanov Puskinról egy alkalommal a következőképpen nyilatkozott: „Puskin józan észszel rendelkezett, szabadon bánt készleteivel, lelke az egész világ hangjának volt rezonátora. A világ jobbá vált Puskin után. De Puskin után a világ nem vált gazdagabbá, teljesebbé.”24 Rozanov Dosztojevszkijnek Puskinhoz fűződő viszonyát pedig így fejezte ki a Dosztojevszkijről írott tanulmányában: „Egész élete folyamán, fiatalkorától kezdve Dosztojevszkij valamilyen különös Puskin-kultuszt őrzött magában, nem kételkedve abban, hogy természetében, amely nyugtalan, zavart, szomorú volt, semmilyen rokonságot nem hordozott a nyugodt és derűs Puskinnal, hanem inkább ellentéte volt annak, és közelebb állt Gogolhoz vagy mondjuk Lermontovhoz, azzal a különbséggel, hogy Dosztojevszkij állandóan vágyott a nyugalomra, míg ezek állandóan nyugtalankodva újabb nyugtalanságokat kerestek. Puskin volt Dosztojevszkij számára ez a megnyugvás, szerette Puskint, mint védelmezőjét, mint olyat, aki a leginkább elhatárolja magát a kínzó ideáktól, ingerektől - mindentől, amit Dosztojevszkij a sötét nemlétbe akart száműzni, de amelyet soha nem sikerült száműznie. Puskin a mindenné vált számára: így vált végül a nép számára is mindenné, különösen a nép nagy belső nyugtalanságának pillanatában, abban, amely - láthatóan - kisebb vagy nagyobb mértékben, de mindig áthatotta a népet. Puskin poémáinak gyönyörű harmóniájával nem tudott harcba szállni az emberi lélek kaotikus alapja, elhatárolódott attól, ellentmondásosan hallgatott, a kétség és a sötét gondolatok messze elkerülték.” Azonban - Dosztojevszkij Puskin-emlék- beszédét vizsgálva - Rozanovban ismét felmerülnek a kételyek: „Ebben az egészben azonban van egy kis hiba, egy csöppnyi illúzió, és ez kihallik a jelentős Puskin-beszédből: ez az eksztázis, ez a világbékére való felszólítás, az a magányos emberi lélekről szóló kérdés, akinek a kínját végül kineveti az ember által felépített végső boldogság. Vajon ez Puskin? Vajon ez az ő nyugalma? Milyen nyugalom ez? Puskin végső adományként maradt fenn, akitől el lehet választani a fénytelen káosz szavát, és akinek műveiből a nagy művész lelke erőt meríthet az új fényhez való felemelkedésre. De milyen ez a fény? Eredetbe, természetes, epikus világosság?”25 És ezeknek a kérdéseknek a mélyén a puskini Tatjána-ábrázolás miatt felmerült kételyek is ott rejlenek. Tatjánáról ugyanis úgy gondolkodni, mint egy kedves ideálról, ahogyan azt Dosztojevszkij is teszi, Rozanov szerint a leg281
