Életünk, 2003 (41. évfolyam, 1-12. szám)

2002 / 3. szám - Pomogáts Béla: Nem hallgattak a Múzsák

törekvéseit. Az 1943-as szárszói találkozón azonban már a közelgő jövendő képe vagy éppen rémképe is feltetszett, minthogy ekkor már a hitleri birodalomnak a keleti fronton és az afrikai hadszíntéren elszenvedett hatalmas katonai vereségei előre jelezték a világháború végső kimenetelét, mi több azt is, hogy a háború utáni Magyarország nem a demokratikus nyugati világ, hanem a terjeszkedő szovjet befolyási övezet része lesz.

Németh László ebben a drámai pillanatban mondotta el elhíresült Második szárszói beszédét, amely természetesen számot vetett a háborút megelőző korszak társadalmi, kulturális és erkölcsi dilemmáival és a háborús esztendők züllesztő hatásával is, mindenekelőtt azonban - nem kevés politikai előrelátásról téve bizonyságot - a háborút követő korszak baljós következményeiről beszélt. „Én ezt a háborút - jelentette ki — az első pillanattól mély pesszimizmussal néztem. Nemcsak a háború pusztításaitól: megszállásoktól, bombázásoktól, a legjobbak elhurcoltatásától féltettem azt, amit idáig csináltunk, sokkal inkább a háború utáni »rendezésitől. Az az »üdvösség«, amellyel Európa fog megajándékozni, nem az lesz, amely társadalmunk halk folyamataiban készül. Nem is lehet, hisz azokat odakinn senki sem ismeri. Előre látható volt, hogy kívülről neveznek ki ránk »megvált,ó«-kat, s mint minden kinevezésnél, ennél is a protekció érvényesül: a dugaszban lévők közül az lesz a »poglavnik«, akit a külföldön élő tanácsadók s hazai sugalmazóik a legalkalmasabbnak tartanak. Mondjuk-e, hogy ezek a tanácsadók - még a jóindulatúnk is - keveset tudnak a magyarság valódi állapotáról, a rosszindulatúak pedig első dühükkel épp az ellen fognak fordulni, ami itt a bennszülöttek védelmére fölépült, s az ő illetékességüket vitássá teheti.” Akinek később módjában volt megismerni a Moszkvából hazavezényelt kommunista funkcionáriusok, Rákosi Mátyás és társai rendszerét, kevéssé kételkedhet abban, hogy a szárszói szónok Kas- sandra-jóslata bizony bekövetkezett.

Bővebben beszéltem eddig a magyar irodalom - mondjuk így - „szellemi respublicájának” helyzetelemzéseiről és jövőképeiről, a „szellemi honvédelem” stratégiájának alakulásáról, alakításáról, és kevesebbet a háborús esztendők szépirodalmi terméséről. Holott ez is igen jelentékeny, az a mintegy hat esztendő, amely 1939 és 1945 között eltelt, huszadik századi irodalmunknak leginkább termékeny időszakai közé tartozik. Nem csak az írók beszéltek, a Múzsák sem hallhattak, és igen sok ma már klasszikusnak számító verseskönyv, regény, elbeszélésgyűjtemény, színpadi munka és esszékötet őrzi ennek az időszaknak az emlékeit. Gondolok a többi között Babits Mihály, Kassák Lajos, Illyés Gyula, Szabó Lőrinc, Sinka István, Radnóti Miklós, Jékely Zoltán, Vas István, Rónay György, Weöres Sándor, Takáts Gyula vagy az erdélyi Szabédi László, Szemléi- Ferenc, Horváth István költői műveire, Móricz Zsigmond utolsó írásaira, Tersánszky Józsi Jenő, Kassák Lajos, Németh László, Illyés Gyula, Tamási Áron, Kodolányi János, Szabó Pál, Veres Péter, Reményik Zsigmond, Kolozsvári Grandpierre Emil, Szentkuthy Miklós, Sőtér István és az erdélyi Nyíró' József, Makkai Sándor, Wass Albert, Asztalos István epikai műveire, vagy a háborús években már fellépő fiatal nemzedék (közöttük a későbbi „újholdasok”) jelentkezésére, így Pilinszky János, Somlyó György, Rába György, Ottlik Géza, Mándy Iván, Örkény István, Rákos Sándor, Csanádi Imre és mások munkáira.

Ezek az esztendők olyan, mára klasszikusnak számító műveket mutatnak

269