Életünk, 2003 (41. évfolyam, 1-12. szám)

2002 / 3. szám - Marton László Távolodó: Száműzetések

- A hatvanas-hetvenes évekbeli verseinek az ajánlásaiban feltűntek a magyarországi neoavantgárdnak olyan képviselői, mint Molnár Gergely vagy Hajas Tibor és így tovább. A lap, vagy inkább az Ön személyes kötődéseit tükrözte ez?- Ezek teljesen személyes kötődések voltak, és ha az ajánlásokból nem is derül ki, azért éppúgy hatott rám Szentjóby Tamás és Erdély Miklós is. Hatottak rám, illetve hatottunk egymásra, hiszen a hatvanas-hetvenes évek fordulóján átjártam Magyarországra, ahol együtt tartottunk happeningeket. Azt a szellemiséget áthoztam, és természetesen megjelentettem a Symposionban, ugyanakkor a Híd című folyóiratban is közöltem a munkáimból, a témától és a formától függően.-A korábban említett Domonkos Istvánt sajnos nem tudom megszólaltam. Kérhetem, hogy segítsen egy Domonkos-portré megrajzolásában?- Domonkosról nehéz csupán a versei alapján, vagy a mítoszáról beszélni, hiszen a zeneiség is hozzátai'tozik; nem pusztán az ének és a gitár, hanem az a zenei performance, ahogy a verseit előadta. Sajnos olyan régen nem láttam őt, hogy vizuális portrét nem is tudnék rajzolni róla. Nyurga fiatalemberként maradt meg az emlékezetemben: harsonával, gitárral. O is úgy írta egyes verseit, hogy éneklésre szánta őket. Bizonyos szövegeket én is úgy írtam, és mindketten megjelentettünk lemezeket is.

Domonkost és Tolnait szinte ikerpárként látom. Az én életemben legalábbis teljesen úgy éltek; nagyon jóban voltak, együtt laktak, és mindketten élénk csíkos inget viseltek, amikor megismertem őket. Az egyik szőke, a másik barna, alig láttam különbséget. Egyébként nem hasonlítanak... Mégis, annyira egy lelkűk volt két testben... És én voltam a harmadik. Egy nagyon romantikus, idillikus költői hármast képeztünk, a Symposion egyik oldalán együtt is jelentünk meg azokkal a bizonyos, nagy felháborodást kiváltó „rút versekkel”. Úgy gondoltuk, igenis megválthatjuk a vajdasági irodalmat, ha ilyen verseket írunk... Valójában akkor fogadtak be - bevallásuk szerint azzal, hogy egy oldalon jelentünk meg —, azzal váltam igazi symposionistává én is.- Ugorjunk. Azt tudom, hogyan hatott a jugoszláviai háború azok életére, akiknek a behívó elől kellett elmenekülniük. Ladik Katalin életébe miként avatkozott bele?- A háborús szindróma teljesen megváltoztatta az életemet. Látszólag ugyanúgy élek itt Magyarországon, ugyanazt teszem, mint Jugoszláviában, de csak látszólag; én ugyanis soha nem szándékoztam elhagyni azt a vidéket. Nyitott oi’szág voltunk, utaztam a világban, világpolgárnak érezhettem magam. És egyszer csak azt vettem észre, hogy ez a státusom megszűnik, politikai okokból nem mehettünk, mint köztudott. Másrészt pedig - még a zárlat előtt - az emberek légüres térbe kerültek. Nemcsak a művészi életre gondolok, abban ez már korábban bekövetkezett, hanem arra a belső marakodásra, ami miatt úgy éreztem, hogy nem maradhatok. Egyszerűen légszomjam volt. Sokkal nagyobb légszomjam, mint a hatvanas években, amikor alkotóként szenvedtem ezt meg. Akkor megtaláltam a kitörés módját, mert a hangköltészettel megteremtettem a saját műfajomat. De az, ami a nyolcvanas évek végén történt, talán még az erdélyi zárt közösségekénél is rosszabb helyzetet eredményezett. Mert gondolom, ott azért volt egy összetartó csoport. A Vajdaságban a represszió egyénekre atomizált minket; függetlenül attól, hogy később, lát240