Életünk, 2003 (41. évfolyam, 1-12. szám)
2002 / 3. szám - Korecz Katalin: A dzsungel szava
szegült tekintetek, isteni fény a bőrön, lüktet talpban, lábban, karban, átjár minden szívet, a szellemek szólnak, s hallgat a föld, s ég, hallgat minden fa, minden madár, elcsöndesül a párduc is, eláll a szél, s a világ remél. Kecskelábak topognak halkan, port rúgnak körbe-körbe, ám a karó nem rezdül, s a kötél harcos-kéz által megkötve. A földi lét minő törékeny jószág siklik fel az égbe, ó szegény pára már tudja, minek néz elébe. Retteg, szíve vadul ver, küzdés a dolga, ha nem így volna, folyó állna meg s indulna vissza a hegyoldalba, felhő szállna a földről az égbe, s minden asszony emberfejű kecskét szülne. O, megbomlana minden, dőlne össze a törvény, a végtelen elpusztulna a legelején. De nem! E világ ott még nem tart, pók szövi hálóját, ami összetart. Csitt, a jószág még várhat, tudja csak meg az okát, amiért akkor ott állhat. Kört formál a nép, vastagot, jó szorosát, a vendégkirály és a hírmondó kitüntetett helyen osztozhat, amikor a csend formálódik, nyugodtság ül a tájra, asszonyra, gyerekre, férfira és a királyra. Légy se rebben, tudja ő a törvényt, a hírmondó a fenséget köszöntve előrelép, szóra nyitja száját, meggondolt, bölcs hangok évezredes titka és szótára hallik most a világba. O a kpo- dola, írnok és hímondó egyben, imádságra hajlik, kezében szent anyagok egy tökhéj edényben. Száll a lisztpor, hull a kukoricamag a földre, követi a víz, mely a közeli forrás éltető lénye. Lehinti a béke porának magvát, a felvirágzás kezdetét és a legfontosabb elemét, a barátság aranyszálú szövetét. „Háromszor hajol a víznél, szája az éghez szól: O, nagy Isten, O e falu minden halottja, Meghívlak benneteket ez időre, e pillanatban, hogy jelezzem felétek, nagy ünnep van a faluban, s elfelejteni hogy tudnánk titeket jöjjetek, ünnepeljetek. Mi jó szívvel vagyunk itt, ám ha valaki pusztulást kíván a másikra, azt nem láthatjuk, ez a ti dolgotok, hogy vele a háborútokat megvívjátok. Ha vizet iszik, az váljon vérré a hasában, és ha eszik, az váljon kővé a hasában! Segítsetek nekünk jól ünnepelni, s ekképpen fogjuk kedvenc italotokat elétek tenni.” Ewe nyelven utána Lábak futnak, port kavarnak, bőg a kecske, teper és küzd, érzi a vesztét, vadász kezek fogják, tartják erősen, s tisztelik elestét. Erő el nem veszhet, átalakul puszta, láthatatlan létté, csillagporba kerül, örvénylik, izzik a felhő, hajtja felé az atomot a parány erő, semmi kétség. Penge csillan, s a víz, a liszt és a mag itatódik, a drága élet nedve rajtuk piroslik. Tiszta szentség, az élet elillan, folyik messze-messze megállítatlan. Nincs dobszó, nincs hang, mely megtörhetné a csendet, csak a szellem libben odébb, s a törvény írja tovább a rendet. Fű hajlik, bogárláb hangtalan, rendeződik, áll, feszül minden, majd vadász lép elő, fegyvere pengéje benn a vérben, ujj és nyelv tapad pillanatra az egészen, érezve, belül tartva a szent erőt, a szellem lelkét is a testében. Megremeg az erdő, hjaj, vésődik a törvény s ekképpen szól az esdeklő ének, ami a vadász szájából tisztán előhangzék. „Ha elmegyek vadászni, vajon élve térek e vissza, minden baj nélkül, senki sem tudja.” 214
