Életünk, 2003 (41. évfolyam, 1-12. szám)
2002 / 3. szám - Boda Magdolna: Nap az ablakban
„Nem tudod, hogy mit akarok? Nem felejtetted te azt el, míg aludtál! Az alvás nem felejtet!” „Azt akarod, hogy téged nézzelek, pedig tudod, ha rádnézek, a fényed megvakít.” .Azért vannak a szemeid, hogy felkutassák a fényt, és a fény nem az egyetlen dolog, ami elvakít. Miért félsz a fájdalomtól?” ,A természet azt akarja, hogy kerüljük a fájdalmat. Én nem akarok fájni.” „Idióta - semmit sem értesz. A természet önmagában egy nagy fájdalom. Ha nem ismernéd a fájdalmat, hogyan érthetnéd? Fáj, amikor megszületsz, és fájsz egész életedben; és fájsz, amikor egyszer s mindenkorra elhagyod ezt a szobát. Szereted a sötétséget?” Oskar feljebb emelte a tekintetét, szeme tele volt félelemmel. Kezeit ösztönösen először arcához kapta, majd szemeihez. „Tedd le a kezed. Ne félj. Ha érteni akarod, fájnod kell.” .Azért., hogy értsem, fájnom kell? Nem értelek...” Egyre jobban félt. Letette kezét és nem tudta, mit tegyen, mi legyen a következő mozdulata. „Nézz rám.” Jgen.” „Csak figyelj, azért, hogy megértsd, fájni fogsz.” „Fáj. Oh.” Kezeit visszakapta szemeire. „Nem, ne felejtsd” — figyelmeztette őt gyöngéden a Nap. „Oh, oh.” „Most már majdnem érted, mert fáj és nem tiltakozol. Nem érzed úgy, hogy be kell takarnod a szemeidet és elrejtőzni a sötétbe.” Oskar egyenesen fölfelé nézett, kezei megragadták a lepedőt. Lábait szétterpesztette az ágyon, úgy érezte, hogy szédül és visszaesett a párnára. Arca kifeszült és szája kinyílt. Szemei szélesre tárultak és mozdulatlanul feküdt. Este megjöttek a barátai, éppúgy, mint máskor is. Beléptek a szobába és szólítgatták. „Oskar! Oskar!” De Oskar nem válaszolt, mint máskor. „Oskar!” „Oskar nem jön vissza többé. Oskar nem válaszol többé, mert csak egyszer láthatjuk a Fényt. Csak egyszer pillanthatod meg, és aztán szemeid sosem csukódnak vissza” - mondta a Nap. Hangja visszhangzott a szobában, de a barátok nem hallották. Lefektették Oskart az ágyra, ahogy egy halottat kell és bámulták. Egyikük odament hozzá és be akarta csukni a szemeit, de azok nem csukódtak. ,jegyszer láthatod a Fényt, és szemeid nem csukódnak vissza” - ismételte a Nap, de azok nem hallották. .„Szegény Oskar” - mondták és sírni kezdtek. „Te vagy az, akit sajnálni kell. Amiért sírsz. Nem értesz semmit és nem is fogsz, míg nem nézel rám” — mondta a Nap, de azok nem hallották. Ez egy közönséges nap volt. A tengerpart nyugodt volt. Néhány csónak ringatózott lassan, majdnem mozdulatlanul a mérhetetlenül kék tengeren. Távol, túl a tengeren hegyek sziluettje látszódott és a Nap magasan í'agyogott az égen, ahogy máskor. 202
