Életünk, 2003 (41. évfolyam, 1-12. szám)
2002 / 3. szám - Határ Győző: Grandguignol-bohózat
Szemenköpni? Hasbarúgni? Arra sem érdemesítem, hogy megeresszek az orra-sövénye alá egy káromkodást. Otthagyom. Már szállnak ki az autókból, már nyüzsögnek a vesz-tibülben, rohamozzák a ruhatárakat. „Műsorttessék!” Már vásárolják-nézegetik a műsorfüzetet, már hétre jár, nincs más hátra, el kell indulni vizet árasztó vágányokon, csurom-kerekekkel, mellettem villamosok rohannak el nagy esürüszkölve, engem lefröccsentve a felhőszakadásban. A széles Andrássy út helyenként elkeskenyedik, mert körül kell hogy folyja a Bazilikát. Kiritkult a közlekedés, alig van, nagy néha egy rámcsengető zsúfolt villamos száguld el, hogy rámzúdítsa a rengeteg esőiét, de megállónak sehol semmi nyoma. Utolsó reményem. Elfogni azt az istenverte erre tévedő taxit és megkérdezni tőle. Megkönyörül-e, hajlandó-e elfogadni nagy kivételesen a hitelkártyát? Belekapaszkodom a szalmaszál-reménybe: már miért ne fogadná el? De taxi, az aztán sehol, nyomokban se tájékozódni? Nem ismerem ki magam. Rossz irányba indulok. Belekeveredem valami sikátor-félébe; össze-vissza ténfergek benne, de se átvágni rajta, se kitalálni belőle. Félromos, magas, féligkész, félig kiégett vagy tán háborússérült raktárház oszlopsora: üvegbeton-mennyezete beszakadt, a telep a nemhasználattól elmocsarasodott. Tátongása kísérteties. Mi a jobb: ha sehol senki? Vagy ha kísérteiét káprázok? Nem káprázat: fiatal csőlakók. Felfedeznek. Ólálkodnak, közelmerészkednek. Vigyorognak. Félő, hogy „szórakozni” akarnak velem. Vigyázzon, tata. „Tata”. A végén még kifosztanak (de miből, ha egy fillér sincs nálam?): vagy tán esetleg megkéselnek, merő mulatságból. Az csak a jó mulatság! szentisten. Szedem az irhám, nem nézek vissza, nehogy azt higgyék, hogy. Sikerül egérutat vennem tőlük oszlopai lemaradoznak, kijutok belőle - ebből a lerobbant vásárcsarnok- raktártelepről. Kint vagyok megint. Óriási téren találom magam, valahol az Andrássy út és a Duna összefolyásánál. A Bazilika fenyegető-távolodó kupolakörvonala csurom víz. Én is, bőrig, ki lehetne facsarni ingestül elüti az éjfelet. Hogyan? Honnan ez a gyorsított idő-rohanás? Mikor volt az a félkilenc, féltíz, felvonásközök, szünetek? Féltizenegyre vége az előadásnak. Ha gyalog megyek, hát mire odaérek, már épp kifele tódulnak, a nézőtér üres. Senki meg nem ismer; feladtak; nem is keresnek rohanni kezdek a színház felé, de nem is tudom, merre-hol, ebben a rámszakadó szürkületrengetegben, ömlesztett házsorok között valahol a vízözön fenekén; a sárga villamosok kis híja elgázolnak, ahogy a vágtában szétvágják a vizet és rámküldik a sárié fröccsenetét. Elmagyarázták nekem: a volt „Renaissance Színház” vagy tán a volt „Magyar Színház”, ha megleled azt a nagy teret, a keresztezésen négy villamos-sínpár metszi egymást és négyfelé! a négy szobor, mindegyik hős, a hősök megszokott pózában: s mindez valahol jóval előbb és jóval odébb, a város közepén meg se járom, ha a csövesek utánam-erednek, rámlelnek, és mint akik meggondolták magukat, hogy azért mégse hagyjanak megkéseletlenül: megkéselnek. Meg se járom, ha én is úgy járok, hogy mire ahhoz, amihez még a beígért négy-öt befejező sor se sikerült megírnom felvonásvégi csattanónak, az én grandguignol fekete bohózatom a francia forradalomról már lement, az ősbemutató, minden 197
