Életünk, 2003 (41. évfolyam, 1-12. szám)

2003 / 2. szám - Gömöri György: Az én lengyeleim

mes olvasni és fordítani, csak ehhez sajnos meg kell tanulni magyarul. (Az átlaglengyel úgy véli, a magyar kacifántos nyelv, majdnem olyan nehéz, mint a kínai.) Mindenesetre 1954-ben megjelent egy versem a krakkói Zycie Lite- rackie c. lapban, azt Tadeusz Nowak fordította, igen szépen. Sliwiak később, már a forradalom után, ellátogatott Pestre, felkereste anyámékat; később közölte (már Oxfordból küldött) levelemet és versemet a krakkói Zebra c. folyóiratban, majd teljesen véletlenül Franciaországban találkoztunk. Nowakból kiváló prózaíró is lett, főleg paraszti témákról írt mitologikus keretben; engem prózája valahogy Jean Gionora emlékeztet.

Halinával persze találkoztam egyszer-kétszer, de hamarosan kiderült, hogy az ügy reménytelen; Varsóban félje volt és két kislánya, engem ugyan kedvelt, az is imponált neki, hogy megtanultam lengyelül, de be kellett érnem egy barátsággal, ami az évek során családi barátsággá szilárdult. Csalódásomat újabb élmények enyhítették; például megismerkedtem egy baloldali érzelmű francia énekesnővel, aki Varsóban élt és elragadó kiejtéssel beszélt lengyelül. Lydia (így hívták az énekesnőt) gyakran meghívott parányi lakásába a Piac Konstytucji-n, ahol „nyugatias” lengyel társaságba vezetett be. Lydiá- nak szinte minden egyes ismerőse beszélt anyanyelvén kívül még két-három nyelven; emlékszem például tőle Witold Wirpszára, aki Brecht-rajongó volt és sokat fordított németből. Lydia egyébként úgy került Varsóba, hogy házasságán keresztül rokoni kapcsolatba került Antoni Stonimskival; nekem is Sfo- nimski menye, vagy unokahúga mutatta be. Ez a társaság Lydiánál (voltak színész és képzőművész barátai is) egészen más volt, mint amihez Magyar- országon hozzászoktam; annak ellenére, hogy otthon már reformokat vezettek be és Nagy Imre „kormányprogrammja” elviselhetőbbé tette a szocializmus építését (míg Lengyelországban a sztálinista vezetés még a régi nótát fújta), mondom, ennek ellenére Varsóban megcsapott a nyugati kultúra langyos fuvallata. De ezen túl is elég hamar rájöttem, hogy miért tudom tisztelni a lengyeleket - mert ők (a többség) sohasem feküdtek le idegen hatalomnak, a legreménytelenebb helyzetben sem adták fel a harcot.

Más szóval, bár itt is a kommunista párt uralkodott, az emberek emlékezete nem kapott rövidzárlatot 1948/49-ben. Jól emlékszem, hol hallottam először a varsói felkelés igaz történetét, pontosabban utalásokat arra, hogy az igazságot a hivatalos Lengyelország próbálja leplezni, vagy propaganda-szövegekkel eltakarni. Jerzy Ficowski, a költő és cigány-szakértő (később Bruno Schulz avatott kutatója) meghívott lakására, ahol pár pohár vörösbor után a vendégek elkezdték énekelni az 1944-es Felkelés közismert, de tiltott dalait. Vagyis egy olyan országban jártam, ahol az antifasizmus/antinácizmus nemcsak jelszavak szintjén létezett, hanem áthatotta az egész társadalmat (igaz, akkor még nem tudtunk Jedwabnéről), ahol az utcasarkokon még évtizedek múltán is mécsesek égtek a háború alatt kivégzett ellenállók és túszok emlékezetére. Ebben az országban nem volt németbarát bábkormány, s az oroszbarátság is mérsékeltnek tűnt a hazai ’túllihegéshez’ képest. Azonosulni tudtam a lengyel függetlenségi hagyományokkal csakúgy, mint a lengyel kultúrának a hazainál nyugatra nyitottabbnak tűnő vonulatával. (Nem sokra rá, már 1955/56-ben kiderült, mennyire igazam volt: a lengyel Olvadás elsöpörte nem csupán a ’szocialista realizmus’ kívánalmát, hanem a kulturális párt167