Életünk, 2003 (41. évfolyam, 1-12. szám)
2003 / 11-12. szám - Alföldy Jenő: Ikonvers: eretnekség és felmagasztalás
fenyegetettségben, hogy áldozzon a küzdelmet egyedül vállaló hős, Szent György kultuszának. Szent György az írott képek ciklusban is szerepel, a Kolozsvári testvérek szobrának alakjaként. A hagiográfia szerint Szent György lovag legyőzte a sárkányt, amely csak akkor engedte, hogy a város lakói ivóvízhez jussanak, ha emberáldozattal fizettek érte. Szent György akkor döfte le a sárkányt, amikor az a királylányt követelte magának. A történet némileg emlékeztet részben Oidipusz, részben Thészeusz legendájára. Ám a szentről szóló legenda akár magyar népmese - és szinte bármely más nép meséje - is lehetne. Nem annyira vándormotívum ez, mint inkább mindenütt megtermő legenda, ahol idegen hódítók fitogtatják erejüket. A zsarnokság megdöntése, a bitorlóval való leszámolás pedig mindig is fontos témája Csanádinak, demokrataként is, a magyar nemzet szabadságra vágyó fiaként is. A gyűlölt nácik fölött győzelmet arató szovjetek fogságában különös kettősséget élt át a költő. Miközben rabtartói az ő ellenségeit győzték le, a világháború könyörtelen játékszabályainak megfelelően — a balszerencse közreműködésével - őt személyében külön megbüntették a győztesek, amiért Magyar- ország hadat viselt ellenük. Am rabtartói arra nézve is példát szolgáltattak neki, hogy miként lehet és kell legyőzni az idegen elnyomót. Holott ők maguk is azzá váltak hazánk hosszú évtizedekig tartó megszállása folyamán. A példázatnak nem azt a kétélűségét szemlélhetjük a műben, amelyet majd a Lovas vezér arany korsóval című írott képek-darabban láthatunk - tudniillik győztes és legyőzött fölcserélhetőségét, a sors forgandóságát. Míg ugyanis ott nincs erkölcsi ítélet jó és rossz között, csupán a hadiszerencse döntött arról, hogy ki legyen a győztes, s ki legyen az áldozat, addig itt egyértelműen a jó győz a rossz fölött: a lovag ártatlanok életét menti meg a kielégíthetetlen étvágyú sárkánytól, mint a görög legendavilágban Oidipusz a Szfinxtől, Thészeusz a Minotaurusztól. A novgorodi Szent György-ikonra írt vers méltó modelljéhez: tökéletes, mintha ezt is négy-ötszáz esztendő érlelte volna. Csupán a kép naivitását nélkülözi: az arc „angyali” ártatlansága nem sugárzik át a versre, csak a felségességet érezzük belőle. Régies hatást keltenek a vers fordulatai, az inverziók, a véglegességet éreztető mondatok tagolása, és így hatnak még a rímek is. A régiességet nem mereven kezeli Csanádi: a sorhosszúság „megszaladása” - a szakaszok harmadik sorában — szerencsésen oldja az egyhangúságot. Művészi megformálása főként a nyelv veretes szépségében rejlik. Az előadásmód méltóságos nyugalmában, himnikus zengésében. S a részletekben. Abban például, ahogy a mesterien kifejező alliterációkkal bánik (pl.: /játrónusunk, példánk; tomboló tusában; Szent—Szörnyeteg, Leteperjiik-tiporjuk, ■Jámbo r-/egy e dbe, és mindezek koronájául: György-Győztes). Abban, ahogy a sorok majdnem egyenlő - de nem kattogósan egyhangú - gondolati tömbökre különülnek a Csanádi-féle ritmikai hézagolás által, mely Németh László tagoló ritmikai elvének felel meg. (Ez régi módszere Csanádinak: már az 1938-as Takarodó parasztok énekéhen is élt vele. Radnóti hasonló módszert használt az Erőltetett menet alexandrinusaiban.) Puritán fenség jellemzi, ha van ilyen - és a vers tanúsága szerint van, az Egy hajdani templomra című nagy vershez és más darabokhoz hasonlatosan. Azt az igazságot nyomatékosítja ez a költemény, hogy erőt lehet venni a szörnyetegen. A kétely felrémlik a szerzőben, hogy talán mi gyöngék vagyunk ehhez - „Leteperjük-tiporjuk: föltámad, harap 988
