Életünk, 2003 (41. évfolyam, 1-12. szám)
2003 / 11-12. szám - Borbás György: Szavakkal nem tudom, tettekkel nem lehet meghálálnom...
lennium éveiben formálódó nemzetérzésnek, a családi és iskolai nevelésnek a megalapozását. Idézett írásában a személyes ügyekhez felindult közérdekű javaslat társult. Kegyelmes Uram, Az utóbbi napokban lefolyt irodalmi pórom izgalmai lehetetlenné tették, hogy idejében megköszönjem az én nevelt leányomnak tanítónővé való kinevezését. A Te kifogyhatatlan jóságod tette lehetővé, Kegyelmes uram, hogy ez az apátián, anyátlan árva végezhette a képzőt s végezvén, tisztességes kenyérhez jutott. Áldjon meg érte a jó Isten, Kegyelmes uram, a Te szépreményű gyermekeidben! Különösen kérem az Istent, hogy Gyula fiad, kiről azt hallottam, hogy igazi írói tehetség - irodalmi pörbe (másban se!) magyar bíróság elé ne kerüljön. Nem a néhány koronára ítélt ember keserűsége beszél belőlem. A paragrafusok szerint sokkal szigorúbb büntetést érdemeltem volna. Nem a büntetés fáj, hanem a megdöbbentő tapasztalat, mit a két napos por folyamán szereztem. Én azzal eddig is tisztában voltam, s Te, Kegyelmes uram, bizonyára még inkább, hogy az u.n. intelligens osztály irodalmi műveltsége szörnyű alacsony színvonalon áll. Ebben az országban az irodalmat, a tudományos és irodalmi törekvéseket - tisztelet a kivételnek - csak azok ismerik, akiknek a tudomány és irodalom művelése mindennapi kenyerök. Amint az ifjú túlesett az érettségin, hogy úgy mondjam, minden összeköttetést megszakít az irodalommal. Az orvos, a bíró, az ügyvéd stb. tisztán a maga kenyérkereső mestersége iránt érdeklődik, lelki tápláléka a napi sajtó, általános műveltsége - újságműveltség, s a legkiválóbb írókat is legfónnebb név szerint ismerik. Ebben az országban csakúgy nyüzsögnek a diplomás emberek, kiknek a lelke sivár, üres, magasabb szárnyalásra képtelen, mivelhogy egy jó könyvnek soha nem érezték termékenyítő hatását. Csak ebben az országban lehetséges, hogy diplomás ember egy irodalmi kör alkalmából hallja először Szarvas Gábor19 nevét! Az a bíróság, mely előtt állottam csak annyit tudott Tóth BélárólM is, rólam is, amennyit az újságokban olvastak: „kiváló írók.” A tárgyalás során kötöttek velünk néminemű „irodalmi ismeretséget.” Nem folytatom a szomorú jelenségnek a rajzolását, de nem. állhatom meg, hogy egy ideát ne pendítsek meg előtted, Kegyelmes uram. Vajon nem volna-e üdvös kötelezővé tenni, hogy az egyetem minden fakultásán legalább egy=két óra szenteltetnék a magyar irodalomnak és művészetnek is. Hogy ne nyerjen az országban senki sem ügyvédi, sem orvosi stb. diplomát, mielőtt, tanúságot tett annyi irodalmi ismeretről, amennyit a művelt, nevezetre igényt, formáló embertől joggal megvárhatunk. Jól tudom én, hogy ennek az ideának a megvalósítása rendkívül nagy nehézségekbe ütközik, de Te, Kegyelmes uram, már nehezebb dolgokat is vittél dűlőre. Mennyire más képe lenne ennek az országnak, ha kevesebbet kívánnánk a szakműveltségből (amit úgy sem ád meg az egyetem), de annál többet az általános műveltségből! De hát kinek beszélem ezt én! Nem is folytatom tovább. Bocsáss meg, Kegyelmes uram, hogy általad nálamnál jobban ismert dolgokkal untattalak. Lelki szükségét érzem, hogy kiöntsem azt az összegyülemlett keserűséget a nemzeti kultúra vezére előtt... Változatlan tisztelettel vagyok s maradok, Kegyelmes uram, a Te igaz híved, szolgád Benedek Elek Budapest, 1900. október 4.'n 964
