Életünk, 2003 (41. évfolyam, 1-12. szám)
2003 / 2. szám - Kálnay Adél: Hamvadó idő; Formálja alakom az idő (versek) Láthatatlan szál; A bölcsőtől a bölcsességig
Láthatatlan szál Régóta figyeltem ó'ket. A két csoszogó öreget. Mindig kézen fogva mentek, lassan, fél óra is beletelt, mire átmentek a téren. A néni apró volt és láthatóan ó' volt az, aki segítségre szorult, úgy kapaszkodott a bácsi kezébe, mint egy járni tanuló kisgyerek. Lábait a földön csúsztatta, minden repedésben megakadt, ilyenkor várni kellett egy kicsit, amíg át tudta emelni. A másik kezét kissé megemelte, s oldalra kinyújtotta, mintha egyensúlyozni tanulna. Nem nézett semerre, csak a lába elé, figyelmét teljesen lekötötte a járás. A bácsi magas volt, háta kissé meghajolt, egy kicsivel mindig eló'rébb járt mint a néni, ő is az utat figyelte, de idó'nként nézelődött jobbra, balra, hátrafelé is, mintha ellenőrizné, mennyi utat tettek már meg, vagy hogy rendben van-e mögöttük minden. A szabad kezében egy átlátszó szatyorban éthordót tartott, s egy üres hálót, amibe majd a tejet, kenyeret teszi az ABC-ben. Néha mondott valamit a néninek, messziről úgy tűnt, magyai’áz, s ilyenkor megálltak, mintha menni és beszélni nem lehetne egyszerre. Mindig tizenegy órakor jelentek meg a kapunál, s mire visszaértek már fél egy - egy óra volt. A közeli étterembe mentek ebédért, ahol rendszerint még várakozni kellett. Ilyenkor is kézen fogva álltak, így várták végig a sort, csak egymásra figyelve, pedig sorban álláskor az emberek szívesen beszélgetnek egymással a drágaságról, s hogy milyen az étel, amit főznek. Ok azonban soha nem kapcsolódtak be semmilyen beszélgetésbe. Amikor megkapták az ebédet, ha lehet, még lassabban indultak vissza. Most már a bácsi is óvatosabb volt, hiszen vigyázni kellett nagyon, nehogy kilötyögjön a leves. Az ABC-be csak ő ment be. A néni, ha jó idő volt a bolt előtt, rossz idő esetén az előtérben várakozott és őrizte az éthordót. Ahol megállt, onnan el nem mozdult, gyámoltalanul és árván állt, keskeny szája lefelé görbült, az ember azt hihette, mindjárt elsírja magát. Egyszer kikötöttek mellé egy kiskutyát, ettől izgatott lett, különösen, amikor a kutya szaglászni kezdte az éthordós szatyrot. Riadt szemével az ajtóra figyelt, mikor jön már a bácsi, aki nélkül nem érezhette magát biztonságban. Aztán meg-megállva visszacsoszogtak, s eltűntek a kapu alatt. Ez így ment minden nap, ha esett, ha szakadt a hó, ha égetett a nap. Órát lehetett volna igazítani hozzájuk. Télen, amikor jeges volt az út, a néni zoknit húzott a csizmájára, s úgy araszolgatott előre. Ha esett az eső, a bácsi viharkabátot vett, a néni hosszú, pelerines esőkabátot, ha nagy meleg volt, szalmakalapot tettek a fejükre. Néha máskor is lehetett őket látni, ilyenkor orvoshoz mentek, vagy nyári koraestéken, amikor már csak a házfalak lehelték a forróságot, lent üldögéltek a ház előtt a parkban, de nem ültek össze a többi öreggel, nem is beszélgettek velük. A néni úgy ült föl a padra, ahogy kislányok szoktak, jobbra, balra fészkelődve, szoknyáját többször maga alá simítva. Az a pad, amire ők ültek, magasabb volt, mint a többi, a lába nem ért le teljesen, időnként előre-hátra himbálta, kalimpált vele. Amikor teljesen beesteledett, a bácsi kézen fogta a nénit, türelmesen megvárta, amíg lecsusszan a pádról, és elindultak hazafelé. 102
