Életünk, 2003 (41. évfolyam, 1-12. szám)

2003 / 11-12. szám - Vincze Ferenc: Véremből...

tálhoz. Miközben a kávém kevertem, ránéztem, vagyis folyton őt figyeltem, ahogyan beszélt. O is a kávéját kevergette, valamit mondott, de nem értettem, messze voltam, vele voltam messze, miközben ő csak mondta meg mondta, sorolta az életről alkotott nézeteit. Sorolta, de közben csak a szája mozgott, lassan, mint egy lassított felvétel, pörögtek a filmkockák, haját a füle mögé tűrte, aztán folytatta. Merre, hogyan, már nem tudom. Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy elhallgatott. Csend volt. Kint a fák koronái suttogtak a reggeli szélben, a patak érdekes hangon csilingelt, valami szokatlan, mély hangon csörgedezett, mintha már hallottam volna ehhez hasonlót. Letettem a kihűlt kávét az asztalra, kiléptem a patakhoz. Ahogyan közeledtem felé, egyre inkább tisztává vált a hangja, beszélt hozzám, messzi, érdekes, kissé duruzsoló hangon mondott valamit. Ekkor rendeltem egy üveg borvizet a pincértől, kiszakítottam magam egy pillanatra a körülölelő burokból, de csak arra az egy pillanatra, hogy aztán ismét elmerüljek benne, kizárva mindent, ami nem tartozott ehhez a világhoz, ehhez a néhány órához. A kávém közben teljesen kihűlt, ennek ellenére tovább kevergettem, elfelejtve, hogy cukor s tej nélkül iszom a kávét. Már nem is láttam mást, csak őt, ahogy ült velem szemben, vagyis inkább mellettem, mondta a történeteket, sohasem hallott történeteket egy életről, melynek mindketten részesei voltunk, melybe mindketten úgy csöppentünk bele. 0 is érezte, összetartozunk ebben a sorstalanságban, kive- tettségben, de nem volt hajlandó kimondani, nem akarta kimondani vagy talán nem akarta vállalni. De érezte, ebben szinte teljesen biztos vagyok, aztán, mikor megérintettem a felszínét, visszanyerte régi hangját, ismét a köveken gördülő víz hangja töltötte meg a csöndet. Visszaballagtam a házhoz, a kávém még mindig ott árválkodott az asztal sarkán, már-már jéghidegen. Hozzáláttam a napi teendőimhez, magam elé vettem a félkész regényemet, amit feltehetőleg sohasem fogok befejezni, s nekiláttam írni. írni egy életről, amit még nem éltem le, amiből még hátra van néhány év, hátra vannak még az emlékek, az emlékezés. Ahogy már az előző történetben is említettem, egyszerűen nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy ott, abban a városban fogom leélni az életem. Nem, ez lehetetlen, mondogattam magamban egyre gyakrabban, mígnem megért bennem az elhatározás, hogy szakítok minden eddigivel, otthagyok mindent, elszakítok minden szálat ami létezik, és visszamegyek a hegyek közé, valahová messze, az erdőkön túlra, oda, ahol soha senki nem fog megtalálni. Menekülés volt vagy egyszerű elvágyódás, ma sem tudom. Nem szóltam senkinek, elkezdtem pakolni, összeszedni mindent, amire bármikor még szükségem lehet, ott, ahová megyek. Ebben az időben találkoztam utoljára vele, egyik délután megbeszéltük, hogy elmegyünk kávézni. Egy utolsó kávé, vele, aki talán visszatarthatott volna, akiért talán maradtam volna, jobban mondva megkíséreltem volna rábeszélni, kísérjen el s maradjon velem ott. Hogy örökre, azt nem kívántam volna, egy ideig, igen örökre. Na mindegy, egy téli délutánon találkoztunk s beültünk az egyik közelben lévő kávézóba. Gondolkoztam, erősen evett a fene, elmondjam vagy ne szóljak neki, hogy utoljára látjuk egymást. Nem mondtam el, úgysem változtatott volna a helyzeten. Az se, ha elmondom, s azt hiszem ő sem. Miközben megkevertem a kávém, ránéztem, vagyis folyton őt figyeltem, ahogyan beszélt. O is a kávéját kevergette, valamit mondott, de nem értettem, messze voltam, vele voltam messze, miközben ő csak mondta meg mondta, sorolta az életről alkotott nézeteit. So957