Életünk, 2003 (41. évfolyam, 1-12. szám)
2003 / 11-12. szám - Prágai Tamás: Apró dolgok istenei
A kávéskanna csörömpölve lehull a földre. Felveszi, megint az ív alakú fogantyúval babrál, lóbálja, mint egy füstöló't. Felém fordul és hidegen azt mondja:- Szóval, azt mondod, bepasizott. Tíz napja vesztetek össze, és már bepasi- zott. Te pedig úgy érzed, nem rendeztétek a kapcsolatotokat. Nem rendeztük? — gondolom. Mit lehet itt rendezni még? Mért vállaltam el ezt a munkát Tao Hsziben, ha nem azért, hogy meneküljek? Mondjam azt, hogy állandóan szakítottunk? Hogy a szakítások szüneteiben éltünk? Nem tudtam persze, hogy Pesti követni fog, mint egy árnyék (vagy én követem? lehet, hogy ő volt itt előbb?) Válaszolni akarok, de egy kalózhajó kifut a kikötőből. Kivetik a horgos hálót (a számukra szükséges szavakat agyafúrt trükkök segítségével szerzik meg). Mondani akarok valamit, de érzem, hogy egy horog akad meg bennem, mélyen. A szavak hordalékaira lenne szükség, a szavak maradékaira. Cafatokra. Kár volt belekezdeni ebbe a történetbe. Talán még mindig jobb nem beszélni. De megrebben a keze, és gesztikulálni kezd — darabosan és természetellenesen, túlságosan széles mozdulatokkal; és rémülten látom, hogy felfedi az arcát. Nem néz rám - a kávéskannának magyaráz, melyet maga elé, az asztalra tett le - de tudom, hogy ezt az arcát gondolja emberinek. Kitárja magát. Szerepel. Krákogni akarok, hogy megzavarjam. Valóban kaparja valami a torkomat. Végre rám néz:- Természetesen nem akarok a magánügyeidbe avatkozni. Megvonom a vállam. Néz azokkal az álmatag szemeivel. Ezt az arckifejezést már begyakorolta; nem én válaszolok, egy gépi hang mondja ezt a mondatot (rajtam valami zsigeri utálkozás vesz erőt):- Tudnia kellett volna, hogy szeretem. Most magyarázni kezd, lázasan, mintha most már minden a szavakon múlna, hogy mennyire letaglózza ez a hír. Hogy mennyire együtt érez velem. Mennyire megható, hogy tudtam, hogy új kapcsolat szövődik szerelmem és a képrejtvényíró közt; és azt is, hogy ha nem leszek résen, akkor... Megható az a mozzanat, hogy „hiányzol” feliratú marcipánszívet vásároltam neki, néhány nappal azelőtt, hogy összevesztem volna vele... És hogy ez a szív most volt kedvesem környezetében lappang. Hátradől, és két füstkarika közt rákérdez:- Nem túlzód enyhén szólva el ennek a marcipánnak a jelentőségét? Valami enyhébb dohányra gyújtok rá, mert valahogy ideges lettem. Általában az erkélyen dohányzom, mert kímélem az idegeit. Pedig jogom van a szobában dohányozni (ő is rágyújt bent). Amikor kibéreltem a szobát, egyezséget kötöttünk. Megkérdezte, dohányzom-e, amire azt válaszoltam, néha. Bólintott, ő is. Aztán mégis kiderült, fáj a feje a füsttől. De mégis rágyújt, mert nem tud lemondani róla. Kényelmesen terpeszkedik el a kanapén. Élvezi a füstöt, hogy egyre vastagabb, mélyebb. Meg kellene érintenem, a vállát vagy a kezét, barátian - hogy együttérzésében megzavarjam. De nem vagyok erre képes. Hideg lenne. Félek, hogy hideg lenne. 944
