Életünk, 2003 (41. évfolyam, 1-12. szám)
2003 / 10. szám - Írottkő Stúdió
ÍROTTKŐ STÚDIÓ IX kolta a kocsiba, majd maga is beült, és még be fee csukta az ajtót, az autó már el is indult. Utánuk futottam, kiabáltam, integettem, de ők nem álltak meg. Visszafutottam a kapualjhoz és belöktem a hatalmas vaskaput. A házmesterné állt a lépcsőház bejáratánál, összeszorított szája fölött bajusza remegve feketéllett. Mikor ránéztem, elkapta a tekintetét, de mindez csak egy pillanatig tartott. Mert már rohantam is tovább, fölfelé a lépcsőkön. Kettesével, hármasával vettem a lépcsőfokokat, s közben a korlátot markoltam, annál fogva húztam magam fölfelé, hogy még gyorsabban haladhassak. Tenyerem véres, ragadós foltokat hagyott a korlát fényesre koptatott fáján. Ruhámból csöpögött a víz, lábam cuppogott a cipőkben. A lakásunk előtti utolsó lépcsőfordulóban megtorpantam, egy dézsába ültetett rózsafa törzsének dőltem, és tátott szájjal lihegve néztem ajtónkat, tekintetemet magához láncolta a réz névtábla, rajta saját nevem. Lassan lépkedve tettem meg az utolsó lépcsőfokokat, lábamat ösztönösen lehúztam a lábtörlőn, aztán benyitottam. Először nem láttam senkit, csak hallottam, hogy valaki sír. Elindultam szüleim szobája felé, mikor hirtelen kilépett a konyhából anyai nagyanyám, és riadtan nézett rám. O megtorpant, én viszont ugyanazzal a lendülettel folytattam utam a hálószoba felé. Nagymamám mondott valamit, de én mintha süket lettem volna, nem hallottam a hangját, csak azt láttam, hogy mozog a szája. Elindult felém, de már későn, mert befordultam anyámék szobájába. Valaki feküdt az ágyban, de az arcát nem láttam. Az ágy mellett egy nő térdelt, fejét a gyűrött takaróba fúrva. Közelebb léptem. A nő felemelte a fejét és rám nézett. Haja hófehér volt, az arca ráncos, szemei körül dagadt, vörös. Rádöbbentem, hogy anyám az. Kikerekedett szemmel néztem sírástól fátyolos szemeibe. Megértettem belőlük valami nagyon szörnyűt, és nagyon fájdalmast. Szememet döntötték a forró könnyek. Valaki megfogta a vállalti, megfordított, lés fejemet melléhez szorította. Felnéztem rá, nővérem volt az, ajkai remegtek, néma zokogás rázta testét. Letérdelt és én sírva öleltem át, arcomat puha hajába fúrva, ott oltalmat keresve. Bömböltem; nyálam, könnyem testvérem nyakára folyt, és olyan erősen szorítottuk egymást, hogy nekem már fájt. Kitéptem magam kezei közül, felfutottam az ágyra, anyám, nővérem és nagyanyám is utánam kapott, hogy megállítson, de kifordultam kezeikből. Lenéztem az ágyban fekvőre és éreztem, hogy hirtelen elgyengülök, a szoba forogni kezdett, és én zuhanni, valami feneketlen végtelenségbe. Az utolsó, amire még emlékszem, két arc. Az egyik nővéremé, a másikat pedig az ő válla fölött láttam. Egy fényes, fehér arc volt, amely mosolygott, és én apám vonásait ismertem fel benne. 3. Hideg, szeles februári délután volt. A nap már rég túl volt a legmagasabb pontján, és amúgy is bágyadtan sütött. A kopasz fák tövében néhol még foltokban hevert egy kis hó. A talaj süppedős, sáros volt, csak a betonozott részeken lehetett menni. Vaíjúk fekete csapatai oktalanul kergetőztek a felhők szutykos hasa alatt. Lábam fázott a vékony cipőben, a kesztyű híján kezeimet legszívesebben zsebembe rejtettem volna a szél fagyos csókjai elől, de nem tehettem, mert öcsémmel ketten egy kétkerekű kis kocsit húztunk, amit előtte alaposan megszedtünk fával. Mindketten hallgattunk, és fehér páragomolyagokat eregettünk ki orrunkon; szemünket lábunk elé szegeztük. | »1 í ; v 'úU'H:' m r Í £ i ' :T' 4' ./
