Életünk, 2003 (41. évfolyam, 1-12. szám)

2003 / 10. szám - Írottkő Stúdió

ÍROTTKŐ STÚDIÓ IX kolta a kocsiba, majd maga is beült, és még be fee csukta az ajtót, az autó már el is indult. Utánuk futottam, kiabáltam, integettem, de ők nem álltak meg. Visszafutottam a kapualjhoz és belöktem a hatalmas vaskaput. A házmesterné állt a lépcső­ház bejáratánál, összeszorított szája fölött baju­sza remegve feketéllett. Mikor ránéztem, el­kapta a tekintetét, de mindez csak egy pillanatig tartott. Mert már rohantam is tovább, fölfelé a lépcsőkön. Kettesével, hármasával vettem a lépcsőfokokat, s közben a korlátot markoltam, annál fogva húztam magam fölfelé, hogy még gyorsabban haladhassak. Tenyerem véres, raga­dós foltokat hagyott a korlát fényesre koptatott fáján. Ruhámból csöpögött a víz, lábam cuppo­gott a cipőkben. A lakásunk előtti utolsó lépcsőfordulóban megtorpantam, egy dézsába ültetett rózsafa törzsének dőltem, és tátott szájjal lihegve néz­tem ajtónkat, tekintetemet magához láncolta a réz névtábla, rajta saját nevem. Lassan lépkedve tettem meg az utolsó lépcsőfokokat, lábamat ösztönösen lehúztam a lábtörlőn, aztán benyi­tottam. Először nem láttam senkit, csak hallottam, hogy valaki sír. Elindultam szüleim szobája fe­lé, mikor hirtelen kilépett a konyhából anyai nagyanyám, és riadtan nézett rám. O megtor­pant, én viszont ugyanazzal a lendülettel foly­tattam utam a hálószoba felé. Nagymamám mondott valamit, de én mintha süket lettem volna, nem hallottam a hangját, csak azt láttam, hogy mozog a szája. Elindult felém, de már ké­sőn, mert befordultam anyámék szobájába. Valaki feküdt az ágyban, de az arcát nem láttam. Az ágy mellett egy nő tér­delt, fejét a gyűrött takaróba fúrva. Kö­zelebb léptem. A nő felemelte a fejét és rám nézett. Haja hófehér volt, az arca ráncos, szemei körül dagadt, vörös. Rá­döbbentem, hogy anyám az. Kikereke­dett szemmel néztem sírástól fátyolos szemeibe. Megértettem belőlük valami nagyon szörnyűt, és nagyon fájdalmast. Szememet döntötték a forró könnyek. Valaki megfogta a vállalti, megfordított, lés fejemet melléhez szorította. Fel­néztem rá, nővérem volt az, ajkai remegtek, néma zokogás rázta testét. Letérdelt és én sírva öleltem át, arcomat puha hajába fúrva, ott ol­talmat keresve. Bömböltem; nyálam, könnyem testvérem nyakára folyt, és olyan erősen szo­rítottuk egymást, hogy nekem már fájt. Kitép­tem magam kezei közül, felfutottam az ágyra, anyám, nővérem és nagyanyám is utánam ka­pott, hogy megállítson, de kifordultam kezeik­ből. Lenéztem az ágyban fekvőre és éreztem, hogy hirtelen elgyengülök, a szoba forogni kezdett, és én zuhanni, valami feneketlen vég­telenségbe. Az utolsó, amire még emlékszem, két arc. Az egyik nővéremé, a másikat pedig az ő válla fölött láttam. Egy fényes, fehér arc volt, amely mosolygott, és én apám vonásait ismer­tem fel benne. 3. Hideg, szeles februári délután volt. A nap már rég túl volt a legmagasabb pontján, és amúgy is bágyadtan sütött. A kopasz fák tövé­ben néhol még foltokban hevert egy kis hó. A talaj süppedős, sáros volt, csak a betonozott ré­szeken lehetett menni. Vaíjúk fekete csapatai oktalanul kergetőztek a felhők szutykos hasa alatt. Lábam fázott a vékony cipőben, a kesztyű híján kezeimet legszívesebben zsebembe rejtet­tem volna a szél fagyos csókjai elől, de nem te­hettem, mert öcsémmel ketten egy kétkerekű kis kocsit húztunk, amit előtte alaposan meg­szedtünk fával. Mindketten hallgattunk, és fe­hér páragomolyagokat eregettünk ki orrunkon; szemünket lábunk elé szegeztük. | »1 í ; v 'úU'H:' m r Í £ i ' :T' 4' ./

Next

/
Oldalképek
Tartalom