Életünk, 2003 (41. évfolyam, 1-12. szám)
2003 / 10. szám - Bodor Béla: Teória, dokumentum, fikció
az otthon maradtakat - pláne azokat, akik kisebb-nagyobb engedmények árán próbáltak életben maradni és lehetőség szerint dolgozni, publikálni - testületileg kollaboránsoknak tekintették, és munkásságukat ennek az erkölcsi ítéletnek megfelelően esztétikailag értékelhetetlennek. Nagy Pál és barátai, szerkesztőtársai lapjuk fennállása idején mindvégig egyenrangú félként beszéltek az itthon maradiakkal, nem helyezték föléjük magukat, de nem is gazsuláltak. Valós írói jelentőségük felmérésére törekedtek, ezért azokat állították maguk mellé, akik nagyságában biztosak voltak: Kassákot, Weörest, Szentkuthyt, Erdély Miklóst és másokat. Rendkívül felelősségteljes pozíció tehát az emigráns lapszerkesztőé, hiszen azon kevesek előtt, akik tevékenységét ismerik, illetve a vele szemben álló kulturális elnyomó szervezet előtt valóságos hatalmat jelenít meg, akkor is, ha a másik oldalról nézve csupán néhány jó barát és azonos esztétikai elveket valló művész-értelmiségi majdhogynem magányos és sziszifuszi vállalkozásáról van szó. A memoár második kötetének jó része ezt a dilemmát járja körül, miközben felvázolja a Magyar Műhely történetét, ismerteti lapszámait, és beszámol a szerkesztőség által rendezett tanácskozások menetéről és problematikájáról. Az érem másik oldalát azonban nem ismerheti, és ez azzal jár, hogy bizonyos magyarországi jelenségek előtt értetlenül kell állnia. Erről árulkodik az a történet, amikor egy itthoni szerző, egyébként a Magyar Műhely előfizetője, Nagy Pál egyik novelláját apróbb változtatásokkal lemásolta, és beadta egy pályázatra. A novella (sajnos nem ismerem) állítólag kitűnő írás, az ifjú szerző díjakat nyert vele. Nagy Pál azonban dokumentálni tudta, hogy ő az igazi szerző, levelet írt az írást megjelentető lap főszerkesztőjének, ezért a díjat visszavonták, a plagizátor levélben kért bocsánatot, a díj összegét átutalták az igazi szerzőnek. Úgy tudom azonban, hogy Nagy Pál kérését nem teljesítette a plagizált változatot közlő Kortárs szerkesztősége: nem közölték az eredeti novella eredeti szövegét az eredeti szerző neve alatt. Ez pedig árulkodó mozzanat. Ugyanis miközben az emigráció mozgalmai felelősségük tudatában politizáltak és az egyetemes magyar irodalmat tartották szem előtt, melyre ugyanakkor a kortárs világirodalmi horizont és a bontakozó szemiotikái, strukturalista és posztstrukturalista irodalomteóriák felől tekintettek, addig az anyaországi irodalmi élet tőlük is szinte légmentesen elszigetelődött. Akadt néhány szerző, főként a tűrtek és tiltottak között, akiknek volt némi fogalmuk egyik vagy másik emigráns irodalmi csoport, műhely vagy baráti kör munkásságáról. Olyan irodalmár azonban talán az 1980-as évekig alig akadt, aki az emigráció irodalmainak teljes palettáján tájékozódott volna; nem is beszélve az egyéb, határokon túli irodalmakról. A „disszidens” írók meghaltak... sőt meg sem születtek az olvasók számára.- Ez persze csak afféle metafora - mondhatja a szkeptikus olvasó. Szó sincs róla! Elég egy pillantást vetni a rendszerváltás óta megjelent magyar versgyűjteményekre, és megszemlélni bennük az emigráns alkotók arányát. Az is elgondolkodtató, hogy amikor egy adatnak szerettem volna utánanézni, az Új Magyar Irodalmi Lexikonban hiába kerestem a Nagy Pálról szóló szócikket. És még egy döbbenetes adalék: a „disszidensek” által lefordított egyik-másik klasszikus regényben távozásuk után a kiadó egyszerűen kicserélte a fordító nevét, és neves itthon maradtakéval helyettesítette. Az emigráns pedig csak legyintett ilyenkor, hiszen ő a honoráriumot úgysem kapta volna meg, így pedig 918
