Életünk, 2003 (41. évfolyam, 1-12. szám)
2003 / 10. szám - Pasztercsák Ágnes: A hasonmás
s kit ezérit az észt parasztok farkasmenyasszonynak neveztek el. Uram, oltalmazd testünket s lelkünket minden bajtól és gonosztól ezüstös pajzsoddal, melyről a kísértő nyilai visszapattannak, most és mindörökké.”23 A narrátor már a cselekmény megkezdése előtt — nevezzük bevezető szakasznak - összefoglalja a tulajdonképpeni történést, amit történelmi adatokkal, nevekkel igazol, miközben az olvasó háttértudását bővíti. A latin kifejezéseket jól olvasztja egybe az archaizmusokkal, illetve népies kifejezésekkel, szófordulatokkal. Ezt következetesen alkalmazza végig az elbeszélés folyamán, bár a megvalósítás sikere változó. Ezt a bevezetőt aztán az elbeszélő beépíti gondosan kialakított érvrendszerébe, így Aalo későbbi sorsának alakulása jól előkészített. A cselekmény valószerűségét igazolandó a narrátor nagy hangsúlyt fektet a miliő bemutatására, melynek legfontosabb ismérve a világtól való elzártsága, ami lehetővé teszi a népi hiedelemvilág koncentrált jelenlétét a közösség életében. A helyszín egyik meghatározása (bizonyára isten háta mögötti hely”24) a település elhelyezkedésén túl utal e környezet szellemiségére is, így a narrátor a kezdetektől befolyásolni tudja olvasóját, hogy egy ilyen környezetben a Sátán befolyása s ezzel párhuzamosan a keresztény útról való letérés lehetséges. Az általam vizsgált népábrázoló művek esetében gyakori a történet elé szerkesztett bevezető rész, melynek funkcióját az elbeszélő szempontjából látom fontosnak. Itt történik ugyanis a tulajdonképpeni történet előkészítése, az ábrázolt világ hitelességének megalapozása. Ezen művek elbeszélője ott kívánja elképzelt olvasóját ráhangolni az elkövetkezendőkre, s ezzel párhuzamosan igyekszik irányítója is lenni, amennyiben körvonalazza a történésekhez való viszonyulás számára adekvát formáját. Jelen regény esetében már a kezdetektől megfigyelhető, hogy az elbeszélő belehelyezkedik, illetve benne él ebben az archaikus krónikastílusban, időben szándékosan nem távolítja el túlságosan az eseményeket saját — az elbeszélés - korától, így a narráció és a cselekmény időbeli távolsága csupán néhány évtizedre tehető. Ez lehetővé teszi a hitelesség látszatának megőrzését, s jelen esetben csökkenti a distanciát az elbeszélő és a szereplők között, hiszen a kor hiedelemvilágában élő, azt elfogadó, ezáltal kompetenssé váló történetmondó könnyebben viszonyulhat megértéssel a szereplők iránt. Az elbeszélő az elmondottak hihetőségét, saját kompetenciáját különféle hitelesítő momentumokkal igazolja. A cselekményt hitelesítő momentumok közül a leghatásosabb a záró keretrészben található pontos hivatkozás a bírósági tárgyalásra: „Ám mindent, ami ezekre a lapokra írva vagyon, feddhetetlen, tisztességes bizonyságtévők és szemtanúk szavai tanúsították az alsófokú bíróság vizsgálata idején, amelyet Priidik erdész szaunájának leégése és feleségének, Aalónak halála miatt Anno 1650, Pyhalepában Észtország gubernátorának, Erik Oxenstierna úrnak parancsára Läänemaa bírája, az erőskezű és igazi úr, Kürb- la örökös ura, Arend Ader kas Thomas Gentschinnel, Hiiumoisa urával, valamint Wolmar Uexkullinnal, Essu urával, mint ülnökökkel együtt lefolytatott,”25 Ezt a kompetenciát erősíti Hiidenmaa közelmúltbeli történelmének nevekkel, évszámmal, eseményekkel való felvázolása, valós helynevek említése, az elbeszélő nyelvezetének krónikastílusa, népi hiedelemvilágban való hite. Ugyanez a szerepe annak a körülménynek, hogy az elbeszélő ismeri e paraszti közösség hiedelemvilágát, szokásait, életmódját, sőt nyelvét is. Tisztában van a Sátán és a boszorkány kapcsolatával, a boszorkányszombat, illetve 885
