Életünk, 2003 (41. évfolyam, 1-12. szám)
2003 / 10. szám - Pomogáts Béla: Dsida Jenő és a katolikus költészet
Lajos, Kocsis László, Puszta Sándor, Mécs László és a református Bódás János költészetében. Mindaz, amit a keresztény irodalomról elmondhattam, egyszersmind a költő identitását is jelenti: azokra az eseményekre, hagyományokra és értékekre utal, amelyekkel a lírikus azonosult. Az „esztétikai kereszténység” képviselői a vallásos élmény és tradíció esztétikai, a „népi kereszténység” írói a krisztusi tanítás populáris és szociális dimenziójában találták meg személyes identitásukat. A keresztény költészetnek van azonban egy olyan áramlata is, amely számára az azonosulás lehetőségét evangéliumok, a bennük megjelenő Krisztus adja. Ezeknek a költőknek a világképét az evangéliumokban rögzített keresztény erkölcsiség alakította ki, és identitásukat ,krisztus követésében”, a keresztény hagyomány által mindig is hirdetett és Kempis Tamás híres könyvében tételesen is megfogalmazott Jmitatio Christi” eszméjében és moráljában találták meg. Hivatkozhatom a kereszténység nagy igazságait átélő vagy velük viaskodó Babits Mihály, Sík Sándor, Rónay György, Sárközy György, Keresztury Dezső, Weöres Sándor, Jékely Zoltán, Radnóti Miklós, Dsida Jenő, Kodolányi János és Pilinszky János munkásságára. Valójában ebben a körben van helyük azoknak a költőknek is, akik igazából elzárkóztak a tételes vallásosság és az egyházak tanításai elől, költészetükben mindazonáltal igen nagy szerepet töltött be a megváltás vágya, az Isten-keresés vagy éppen az Istennel folytatott párbeszéd és vita. Ady Endrére, Kosztolányi Dezsőre, József Attilára gondolok, vagy olyan költőkre, mint Illyés Gyula, Vas István, Juhász Ferenc, Kányádi Sándor és Szilágyi Domokos. Számukra sem pusztán a keresztény kultúrának volt ihlető ereje, hanem a krisztusi morálnak, az evangéliumi tanításnak és a transzcendencia utáni vágyódásnak is. Végül a keresztény költészet talán leginkább átszellemült változata maga az imádság: a közvetlen odafordulás Istenhez, a hozzá intézett könyörgés, midőn a lélek felemelkedik teremtőjéhez, és teljes mértékben átadja neki magát. Ez a költészet már transzcendens magaslatokra jut el, és benső lényege szerint a misztikával érintkezik. Régi hagyománya ez a magyar költészetnek, Balassi Bálint vagy Berzsenyi Dániel költői imáiban ugyanúgy megjelenik, mint Babits Mihály, Rónay György, Pilinszky János, illetve Dsida Jenő költészetében. A magyar imádságos líra irodalmunknak egy igazából még ma sem ismert terrénuma, amely meglepetésekkel szolgálhat a keresztény irodalom kutatói számára is. Kállay Miklós, a két világháború között tevékenykedő kiváló és mára teljességgel elfeledett irodalomkritikus (akit természetesen nem szabad összetéveszteni az egykori miniszterelnökkel) a Vigilia 1935-ös évfolyamában megjelentetett egy tanulmányt (Metafizika az irodalomban s a magyar irodalom „metafizikátlansága”), amely némi elégedetlenséggel vetett számot azzal, hogy irodalmunk - legalábbis a nagy nyugati irodalmakhoz képest - jórészt nélkülözi a metafizikai és spirituális ihletet. Ezt a véleményt igen sok irodalom- történeti tény cáfolhatja. A régebbiek, Balassi, Zrínyi, Berzsenyi, Vörösmarty, Madách, Vajda János mellett huszadik századi irodalmunk: Ady, Babits, Kosztolányi, Juhász Gyula, Sík Sándor, Tamási Áron, Reményik Sándor, Dsida Jenő, Kodolányi, Rónay György, Pilinszky és mások munkássága is amellett tanúskodik, hogy a magyar irodalomnak van egy igen erős áramlata, amelytől 869
